Ti ott! Hozzátok szólok. Hozzátok, akikben anno láttuk a reményt. Amikor átléphettük az osztrák határt, és megváltozott az utak felfestése, kerítés nélküli házak tárultak elénk, láttuk az új autókat, a bevásárlóközpontok csillogását, bőségét, közben bennetek reménykedtünk.
Ti, ott…
Ti ott azt mondtátok, hogy kell nekünk húsz év. Elhittük. Vártunk. Nem jött.
Ti, ott!
Hazudtatok. Nem kívánom a halálotokat. Ahhh, nem, sőt! Azt kívánom, hogy sokáig éljetek. Szerezzetek meg mindent ezen a szánalmassá tett szemétdombon. És miközben egyre nagyobbak lesztek, azt kívánom, hogy minden nap éljétek át azt, ahogy elbúcsúztok.
Ti ott!
Tudjátok meg, hogy milyen, amikor éget, amikor szétszakít, amikor harsog, őrjöng ott belül valami. Amikor küzdesz, hogy elfojtsd. Minden egyes mondat után, mi elhangzik a búcsú során. Minden egyes nap égessen belül porrá titeket az elszakadás érzése. Törjön rátok váratlanul, váratlan helyeken, szoruljon el torkotok annyira, hogy ne kapjatok levegőt.
Ti, ott! Halljátok!
Miattatok történik mindez, mert élhetetlen helyet teremtettetek a szemétdombotokon. Hülyére vettetek mindenkit, és mi hülyék ebbe beleegyeztünk. Kihasználtátok a hatalmatokat ellenünk, és mi néha kapálództunk, aztán egyre kevésbé, majd végleg beletörődtünk abba, hogy csak taj, és adószámok lettünk, akiket a végtelenségig lehet sarcolni. De egyet megtanultunk. Van lejjebb. Felhatalmazással. Választói, szervezeti, akár érdekvédelmi szervezet felhatalmazásra süllyedünk lejjebb. Fogadjunk, kell még húsz év…
Aki tud, képes, bátor, eltökélt, az menekül. Innen el. Sírva, kétségekkel telve, elszorult torokkal. Elszakad. Szétszakad.
Ti ott!
Éljétek át!
