The Real World

És akkor mész az úton, a saját kis makrovilágoddal gőgösen eltelve. Azt hiszed, hogy fontos dolgaid vannak. Töprengsz az életeden, munkádon, számláidon, kapcsolataidon, családon, napi híreken, kedvenc zeneszámaidon, filmeken, amiket láttál, vannak listáid, terveid, jövőképed, vagy múlt rémképei. Rólad szól minden, illetve egy pár négyzetméterbe besűríthető emberről, ki körülvesz. Elszigetelt vagy. Lehet, nem így gondolod. Érezheted azt – nagyképűen – , hogy tudod merre megy a világ, hisz tájékozódsz benne. Láttál, tapasztaltál sok mindent, váltottad már meg a világot egy sör mellett a saját kis burkodban.
Valljuk be, totális hazugságban élsz, mire akkor döbbensz rá, mikor szembesülsz az igazi világgal. A saját kis hazugságodban, hazugságaidban. Mert így könnyebb minden. Egyszerűbb.

Szóval, mész az úton, majd egy pillanat alatt szembesülsz az élettel, ahogy kibotorkál eléd egy fazon, a hasát fogva, véres kézzel, kétségbeesetten integetve, segítséget remélve. Az az egy-két másodperc rettentő sok gondolatot tár eléd, mitől a későbbiekben leég a pofádról a bőr. Szégyelled magad. Szégyelled, hogy megfordultak a gondolatok, mik egész egyszerűen csak arról szólnak, hogy lépj a gázra, és húzz onnan, mert a saját kis világod a legfontosabb, és abba ne zavarjon bele senki, és semmi, hiszen már úgyis telítve van. Szerinted…

Fékezel az út közepén, a pasas odalépked fájdalommal az arcán a pár centire lehúzott ablakodhoz, és zavartan kéri, segíts. Megszúrták. Megszúrták ott – és mutat az úttól 40-50 méterre elfő hajléktalan viskókra. De a nőt, ki vele volt, még jobban. Nagyon rosszul van.

Egy pillanatig még mindig azt hiszed, hogy ez egy baszott nagy átverés, paradicsomlével van leöntve a fazon, és pillanatokon beül előugrik valahonnan egy rakat csöves, hogy kirámoljanak. De látod a szemét, hallod a hangját. Telefont előkapod, hívod a mentőt, minek először be sem ugrik a száma. Bemutatkozol, közlöd hol vagy, most azonnal, itten nem csak egy ember kúszik vérben. Diszpécser rutinos. Ő annak a világnak a része…. Az igazi világ része.

Innentől tudod, hogy nincs visszaút, ki az autóból, a palit letereled az útról, feltéped a csomagtartót, kiveszed a pótkerék takaró műanyagot, teleszed az autó mellé és leülteted a vérző embert, kire elég szigorúan szólsz rá, hogy ott üljön, maradjon a seggén. Közben sokkosan magyaráz, hogy ott – és mutat a kék fóliákkal letakart másik világ felé – a nő nagyon rosszul van. Nem tudsz mit tenni. Kiállsz az útra, és várod a szirénát. Megérkezik, intesz, hogy hova álljon.

A mentősök az igazi világ igazi résztvevői. Köszönnek, kezet nyújtanak, egy pár nyugtató mosoly, majd amikor rájönnek, hogy kevesen vannak, beleordít az egyik a rádióba, hogy „küldjetek már ide rendőrt!” Két perc sem kell, majd megérkeznek. Ismét ordibálás az erősítés miatt, majd elindulnak a viskók felé.

Geci hideg van. Állsz, nézed, beszélsz a mentős sofőrrel, látod, ahogy sorra érkezik a yard, futnak, majd egy palit kivezetnek, és pár pillanat alatt bilincsben van. Jön vissza az egyik mentős, és csak annyit szól hozzád, hogy meghalt a másik.

Ez marha érdekes. Meg sem érint a dolog. Kb. annyi értéke van számodra ennek a mondatnak, mintha azt közölték volna, a közértben elfogyott a Coca Cola. Kurvára leszarod, hiszen évente ha egyszer veszel, akkor az már dőzs. Még mindig nem szakad át a burok. Még mindig nem érzed, hogy most benne vagy a közepében annak, ami az igazi, és a valós.
Yard odajön, közli, hogy most már tényleg ne menjek sehová, mert itten gyilkosság lett az ügyből. Magáz, te tegezed. Kéri a papírokat, telefonszámot, és várj még egy kicsit, mert biztos pontosítani kell az adatokat, kell egy új vallomás. Fasza…
Beülsz az autóba, és valami nem tetszik. A vészvillogó reléje kibaszott gyorsan zakatol. Felröhögsz azon a tényen, hogy az élet a legjobb forgatókönyv író, és ha úgy dönt, hogy megkever, akkor belehánysz a centrifugába. Lemerült az akksi. Mi más tett volna, 40ercig égő lámpákkal, vészvillogóval.

Kiszállsz, belerúgsz, anyázol, rágyújtasz. Telefon egy közeli cimborának. Kéne segítség. Persze, baszik felvenni. Sebaj. Rendőrcsaj jön, kérdez, megint elmondod, igen, leadtad az adataid. Mosolyog, megköszöni a segítséget, és utadra enged.

Óóóóó…. Bocsi! Azzal lesz egy kis probléma. Majd közlöd, hogy lemerítetted a verda akksiját, és megkéred a csajt, hogy szóljon már kovácskettőéknek, kik jókora, megtermett lények, ugyan tolják már be a vasat. Odamegy, odamész, elmeséli, te is elmeséled, mondják – persze. Beülsz, leállítják a forgalmat, két markos legény meglendíti a vasat, mi hálásan röffen egyet, kiintesz az ablakon, és gázt adva otthagyod a való világot.

Szégyen. Itt mész el jó párszor havonta. Itt hallgatod a híreket, itt gyújtasz rá, itt gondolkozol el azon, hogy milyen szar az életED, itt tervezed, hogy annyi pénzt szórsz el pár hónap alatt, amiből 50 méterre a gazban azok az emberek 3évig lakhatnának albérletben, itt szidod a kormányt, az emberek tehetetlenségét, itt gondolkozol el az önzőségeken, ezen az egész, kibaszott nagy, és rosszul működő gépezeten, mi a világodat alkotja.

És ITT nem esik le, hogy ennek a gépnek nem a megfigyelője vagy, hanem az egyik fogaskereke.

Aznap este megjelenik a pár kötelező sor a sajtóban, és talán senki el sem olvassa, vagy vállat vonva teper a legújabb bulvár botrányok irányába. Mert az izgi….