Hajnali kettő felé csörög a telefon. Uppsz!
– Baj van? – kérdezem életem legfőbb szereplőjétől.
És suttog, alig lehet hallani. Nem értem szinte egy mondatát sem. Majd negyed decibelt erősít, és így már minden kivehető.
Ennyit egész évben nem röhögtem, mint ez alatt a 40perc alatt, míg elmesélte, hogy micsoda kaland újra anyuval, apuval élni, mivel hát otthonról menekülni kellett, házfelújítás fennforgása okán.
Könnyezve kértem, hogy jövő héten is hívjon fel minden hétköznap, és mesélje el milyen, mikor anyunál este hat után nem lehet enni (mert hizlal), bort nem iszunk, mert az alkohol, suttogva kell beszélni, nehogy a szomszédok meghallják, (nah, ez amúgy nem jött össze, mert mikor közölte, hogy az is baj, hogy a kutya körmei kopognak a padlón, és én erre zoknit ajánlottam, akkor előbb belőle tört ki a megállíthatatlan sátáni vihogás, majd belőlem, ahogy belegondoltam, most ezzel mindenkit felébreszt), reggel időben van ébredés, időzített bizony az ebéd is. A többi még így, ismeretlenül sem publikus.
Majd megbeszéltük, hogy együtt halunk hamarost, ki ezért, ki azért, de ennek véget kell vetni, majd könnyeinket törölgetve megpróbáltuk fellazítani a röhögéstől görcsberándult hasizmainkat.
Énekeljed szépen, hogy: Azért vannak a jó bar….
Ne, ezt ne énekeld, mert gyűlölöm!!!
Énekelj valami mást….
