És akkor berontunk a helyiségbe, vörös fejjel, a hétvégi, végtelennek látszó meló után, millió liter életben tartó kávéval az ereinkben. A következő kép tárul elénk. Az egyik fehér köpenyes gyökér egy kapcsolószekrény leszerelt előlapját tartja a kezében széles vigyorral, mi nagy kék betűkkel hirdeti a konkurencia nevét, a háta mögött pedig az új, általuk hozott rendszer látszik. A másik fehér köpenyes gyökér ezt a jelenetet fotózza. Kacagnak. Kacagnak egy olyan rendszer előtt, amihez tulajdonképp annyi közük volt / van, hogy ugyanaz a logó virít a cuccon, mint ami a köpenyükön, névjegykártyájukon.
Zapnál itt szakadt el a cérna. Mi a faszomat csináltok, basszátok meg? – teszi fel a kérdést, fennhangon (mondjuk ordítva). Nem veszitek, hogy nem megy ez a szar?
Nem cseréletem volna velük érzelmeket. Keveredett a kétségbeesés, az értetlenség, és a szégyen a szemeikben.
Az arrogancia letörhető, megtörhető. Egy időre… Csak el kell kapni a pillanatot. Szar lehet. Mármint, ha megtörnek. Rohadtul jellemző a népünkre a fenti jelenet. Büszkék, felsőbbrendűek, kiváltságosak vagyunk, mi? Jahhh… csak nincs alapja a cuccnak. Egy, az egész társadalmon végigsöprő, kurva nagy pofon kéne, ami kínzó, égető, végletekig megszégyenítő. Akkor talán, több generáció múlva leesne, hogy hol a helyünk ezen a kurva sárgolyón, kik vagyunk, és mit kell csinálnunk ahhoz, hogy a tavaszt úgy élvezzük, ahogy a tavaszt élvezni érdemes.
Az én érdeklődési körömben egy magyar ember lenne feljogosítva ilyen történetre, az pedig nem más, mint Michelisz Norbert, ahogy a 2013-as WTCC szezon végén rákönyököl egy törött Chevy lökhárítóra, kezében a világbajnoki trófeával.
Pont
