Azt kell hogy mondjam, tök utálok oktatni. Meg azt is, hogy nem irigylem a tanárokat. Igen, ha én tanár lennék, akkor pokolian szánnám hányattatott sorsom.
Amikor látod, hogy nem érti, de megpróbál úgy tenni, mintha, és felveszi a gondolkozó testtartást, mutatja, hogy koncentrál a problémára, pedig nem is, hisz fejében nagyobb a káosz, mint az ország kormányzásában, de nem tudod egy legyintéssel megoldani, átugrani az egész sztorin, hisz jelentős itten a feladat megértése, vagy legalábbis a megértése annak, hogy itten feladat van. Nehéz dolog.
Mindenki hazudik!
Ez is jól példázza eme mondás valóságát. Hogy ne látszódjon idiótának, ezért okosan bólogat, mintha tudná az elmondott, megmutogatott, gyakorolt feladatot, és próbál terelni, egy más téma felé vinni a kommunikáció bolyhos fonalát. Mindegy hova, merre, csak menjünk tovább, mert itt ragadni veszélyes, hátha jön egy ellenőrző kérdés, és akkor kiderül, egy büdös szó sem ragadt meg, a káosz viszont jelentősen kezd uralkodni az agyon. Viszont nem figyel a testtartására, hanghordozására, így ezred másodperc alatt lebukik, minek következménye a nemkímélés. Olyan márpedig nincsen, hogy ezt nem tanulod meg, mert itten ha bele döglesz, akkor is…
Ha olyan szar tanár lennék, mint volt tanáraim tömkelege, akkor benyesnék egy karót, majd bekéretném a szüleit.
Kurvára kéne aludni két teljes napot, megállás nélkül. Olyan a fejem, mintha egy porcelánboltba beterelnénk egy rakat elefántot, majdan bedobnánk közéjük egy zsák vérszomjas egeret. Aluuudniiii! Most megyek, belenézek a naptáramba, és kijelölök két piros betűs ünnepet.
Vagy keresek egy influenzást, esetleg egy bubópestisest, és szájon csókolom!
😀 😀 😀 Ne haragudj, nem szép tőlem, de elképzeltelek a betűfelismerő csoportomban vendégtanárként. És most sírok a röhögéstől.
Most már én is… 😀