Zap iszonyat fáradt.
Zap fáradtabb, mint amikor lefeküdt.
Zap ma megint útra kél a bürokrácia hullámain, és ez már tényleg olyan, mintha Lewis Carroll írná a világát, és Alice történetének szürreális képe tárulna fel, miközben Zap makacs kisgyerekként mantrázná „Nem akarom!”.
Elképesztő.
Az miért van, hogy? Feladsz egy álláshirdetést, amire jelentkezik annyi ember, hogy hülyét kapsz. Majd elkezditek válogatni őket, és marad a kosárban nagyon sok, és tudod, hogy nehéz dolgod lesz, miközben azokat is sajnálod kiket kiszórtál az első körben, mert sokan vannak, kik tapasztalt szakemberek, évek óta a pályán, és ilyenekkel szívesen dolgoznál együtt. És akkor összehívod a maradékot, és akkor a maradék 60%-a egész egyszerűen nem jelenik meg. Akkor most mi van? Most mégsem kell az állás? Ez egy ilyen magyaros mentalitás, vagy mi?
A másik… tegnap felhív a zÁeNTéeSZes, és közli, hogy megkapta a dokumentumokat, miszerint, és akkor hol is vagyok? És elmennék-e érte? Érted? A tisztelt hatóságot nekem kell cipelnem, basszus. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy elküldöm a picsába, de gyorsba le kellett zárni a beszélgetést, mert egy másik hatóságnál ültem, ki papírokat fénymásolt, meg ellenőrzött. Olyan papírokat, miknek benne kell lenni a rendszerben, szóval semmi, de semmi újdonságot nem vittem hozzá.
Visszatérve az álláskeresőkhöz. Egyszer írtam arról, hogy miként tudod, vagy nem tudod eladni magad, az ötleteid, vágyaid, és hogy mennyire nem tanítják ezt nekünk. És tényleg. Most mit kezdesz egy olyan emberrel, akit elhalmozol kérdésekkel, papírokkal, tesztekkel, és még így sem vagy képes a paliból kihúzni három egész mondatnál többet. Lehet, hogy ő a legjobb, a legtapasztaltabb, a legbecsületesebb, de basszus, meddig kéne tesztelni, hogy ez kiderüljön? Egy hónap? Egy év? Naná, hogy nincs melód basszus, hiszen nem tudod magad eladni. A négyből kettő pont ilyen volt. Ezek után nem nehéz választani, ugye?
Nah, most akkor bebaszom magam a zuhany alá, és ha egyszer lesz erőm kilépni a víz alól, akkor ……
