Szimfonik Liv3….

Amikor Szasa rákérdezett tegnap délután, hogy este buli e, akkor megpróbáltam „megőrültél é?” nézést produkálni. Haza, alvás, elég volt a hétből. Gondoltam én, erre 4 óra múlva kint voltam a Millenárison, kezemben egy géppel, egy műanyagpoharas borral, meg jókora iróniával.

Essünk túl a fikázáson gyorsan, mert azt úgyis elfelejted, mire vége a posztnak.

Amikor a harminc fellépőből összesen négyet tudtam nevén nevezni, a körülöttünk lévő tömeg ellenben mindegyikre sikkantgatott, akkor elkezdtem kellemetlenül érezni magam. Mert hát megy el mellettem a világ, mint az állat. Nem követem a trendet, vagy mi…  Elképesztő. Telt-múlt a zene, és akkor rájöttem a titkok-titkára. Azért nem ismerem a fellépőket, mert a fellépők, kik lehet, műfajukban eladhatók, abból kiszakítva viszont csúnyáúl elbuktak. Olyan „hang” jött ki némelyikből, hogy azzal elő lehetne csalni az összes, afganisztáni hegyek gyomrában bujkáló al-Káida tagot.  A zeneakadémia ének tankszékéről csak azért a második napon tették volna át őket a fúvósokhoz, mert első nap a tanárok nem hittek volna a fülüknek. Hodosi Enikő, Sena, és Likó Marcell előtt viszont le a kalappal. Perfekt.

És akkor jön a jóság. Az MR Szimfonikusok a húúbazdmeg! Az egész bulit ők vitték a hátukon. Ha valaki kiadná a tegnapi anyagot úgy, hogy mellé olyan énekeseket pakol be, akkor ott állnék sorban a lemezbolt, vagy az iTunes előtt. Az egész buli így megütötte az „egész jó” kategóriát, mert amikor épp ott tartottál, hogy kitéped a dobhártyádat attól a zajtól, mi kijött a fellépő torkából, akkor a fiuk/lányok, urak/asszonyok úgy húzták a nótát, hogy felszáradtak a könnyeid.

A jövő évi bulira légyszi tegyetek be énekeseket, és ha amúgy a koncert nagy része kurvajó zenékről szólt, akkor a záró epizódra ne Hofit, és Szécsi Pált pakoljátok be, mert az olyan, mint ha hirtelen az asztalodon köt ki egy üveg whisky, mondjuk egy 50 éves Balvenie (7,5 millió HUF/ palack), akkor azt elkezdenéd inni sok jéggel és kólával.