Mivel nem voltam idén (sem), de viszont előjöttek emlékeim, így hát ezt most jól megosztom.
Ha nem voltál, és lövésed sincs, hogy miről szól, akkor most felhomályosítalak.
Nagy önismereti bolyongás a saját tudatod labirintusában. Mivel én már akkor is penge élesen realista voltam, így hát a tarot kártya, és annak mondanivalója kb. annyira messze volt / van tőlem, mint a legközelebbi galaxis, de aztán rájöttem, hogy nem is ez a lényeg.
Mielőtt belépnél a tükörkapun, kihúzod azon kártyát, mi igazán megszemélyesít téged, majdan elindulsz a labirintusban, minek végcélja a torony. Utad közben a Nagy Arkánumok segítségét kéred, kik rápillantva a nálad lévő lapra, ezen keresztül megtudván milyen főbb személyiséggel állnak szemben, gondolatokat fűznek hozzád, mik segítségével eljuthatsz a célodig.
Jó mondat volt, mi? Ahham…
Te, annyi mindent lehet belegondolni. Már-már fájdalmas szinten lehet túlmisztifikálni azt az egyszerű dolgot, hogy ha hülye vagy, hát elbaszod az életed. De nem is ez a nagy durranás benne. Én úgy vallom, hogy a környezeted megfigyelése sokkal többet jelent, mintha könyvtárakat olvasnál ki az egész mindenség cselekedeteiről, gondolkodásmódjáról, reakcióiról a különböző helyzetekben. (Csak ne vidd túlzásba, mert akkor egy rohadék blogot fogsz írni, eltávolodva mindenkitől, elvesztve szinte mindenkit, ki végig kísért volna életedben.) Szépen kezembe vettem a kártyámat, és hitetlenül elkezdtem járni az utam. Néha megálltam, kaptam gondolatokat (nem, nem segítséget, hisz az nem is járt), majd eltévedve vissza-vissza tértem néhány helyre (kurva labirintus), aztán beleszartam az egészbe, az igen bölcs gondolatokba, körbenéztem, és megtaláltam a felvezető utat.
Node! Nem ez a lényeg!
Megálltam az út kétharmadánál, lenéztem, és azt mondtam, hogy: Gyere, segítek, mondom merre az egyenes.
És nem figyelt. És először bizonytalanul kóválygott, majd egyre feszültebb lett, kereste a válaszokat, kapkodott, már nem figyelt semmire, nem jött. És akkor bebizonyosodott végleg, hogy nem is fog jönni soha. És akkor, ott, megvolt a válasz mindenre. Mármint az akkori kérdéseimre.
Napersze… mindez csak hosszú idő után jutott el a tudatig. Sosem felejtem el, amikor ott ültem a sötétben, egy padka szélén, és csak bámulni tudtam a labirintust átvilágító fényeket. Sosem felejtem el, ahogy nyújtottam a kezem, majd rájöttem, sosem fogadják el.
És a történelem, jó szokás szerint megismételte magát. Labirintus, Arkánumok, fények, sziget, és padka nélkül.
Megmaradt a kibaszott sötétség, a mindig elkésett mondatok, megválaszolatlanul maradt kérdések, és a kéz, mi csak a levegőt markolássza, s mi lassan elhalványlik, majd eltűnik a semmiben.
Mi van akkor, ha nem az a dolgod, hogy ezen a labirintuson keresztülvezess valaki mást?
Van úgy, hogy két labirintus egymásba ér egy-egy féregjáraton keresztül, és a valóságszövedékük így átjárhatóvá válik. Ilyenkor lehet, hogy az egyik és a másik labirintus egynek tűnik, és mindketten azt hiszitek, hogy a másik a sajátotokat járja. Pedig közben nem is. Aztán elértek arra a pontra, ahol ez az összeérés megszűnik, a szövedékek szétválnak, és mindkét félnek a sajátján kell továbbhaladni.
Ő továbbhaladt a sajátján, de te nem. Azóta is ott parkolsz azon a járdán, és nem vagy hajlandó tovább lépni. Pedig nem tudhatod, kinek a labirintusa szövődött bele a sarkon jobbra a második tömb alatt.
@Thiliell mi van akkor, ha? És mi van akkor, ha? Vagy ha? Esetleg ha?
Ez olyan, mint egy pakli kártya. Millióképp meg lehet játszani. És most esett le, hogy van olyan, mikor nem is csak egy nyerhet. PPpffááááhhh…
Tudod Thiliell az a baj, hogy mindig olyan szakmákat választottam, mikben azért a problémamegoldás igen csak nagy szerepet játszik. Beszéljünk múlt időben… halálosan élveztem, mikor valami gordiuszit ki kell csomózni, majd abból szőni valami értelmeset. De mint tudjuk, a problémamegoldás csak akkor lehetséges, ha van megfelelő adat, amiből dolgozhatunk. Amikor a megfelelő inputok hiányában vagyunk,és nem is juthatunk hozzá magunktól, akkor csak ülünk a padka szélén, és bámulunk ki a fejünkből. Elméleteket gyártunk, lesz nekünk párszázezer „HA”, meg minden egyéb.
Répa írt a múlt héten egy posztot, miben szerepelnek baromi jó mondatok erre.
Szakmailag (bármelyiket is nézzük) mindez pofon egyszerű, és szinte lubickol benne az ember (megint múlt idő), hisz mindenhol talál segédleteket a megoldásra. Viszont a szakmai és a magánéleti történetek olyan élesen kontrasztos képet mutatnak, hogy a türelem, a józan gondolkodás, a tiszta elemző képesség totálisan kihal az emberből. Tiniként ezen túllép az ember, majd amikor egyre több ilyen, bejövő adatok nélküli problémába fut bele az ember gyermeke, akkor….
De az én hibám, mert senki nem állít a falhoz, tart puskát a fejemhez, és mondja; Márpedig neked a bonyolult, megoldhatatlanokkal kell foglalkoznod!
Ne akarj egy kapcsolatot sem megoldani, sem megérteni, sem analizálni. Esélyed sincsen rá. Inkább próbáld meg megélni a legteljesebben, aztán eldönteni ez jó-e, vagy sem. Ha nem, akkor min tudsz vátoztatni, és mi az, ami már nem rajtad múlik.
Egy másik embert szabadnak szeretni a legnehezebb. Ehhez sokszor nem is kell értened őt, csak együttérezned vele… az érzés nem logikus, mégis nagyon realisztikus dolog. 🙂
De basszus… Azt írod, hogy ne akarjak megérteni, analizálni, majd úgy folytatod, hogy ha nem jó, akkor jöjjek rá min tudok változtatni, és mi az, ami nem rajtam múlik.
De ehhez is kellenek bejövő adatok! A rájövés saját kútfőből nem más, mint egy általunk, a saját szemszögünkből felállított feltevés, mi tutira lehet vad fikció, nem pedig bizonyosság… Nem?
Tudom… „Menj egyenesen, fordulj balra, és fogj egy keresztet!”
Megmondom én neked, mi az, ami nem működött: az, amitől féltél, hogy nem fog működni, vagy nem működik.
Ezt csak Te tudod, kútfőből.
Hogy miért, arra ez a fórum nem alkalmas, hogy elmagyarázzam. Ez már kemény szakma.
Régen így volt, ebben igazad van, viszont most, jelen időben elbeszélünk egymás mellett, de ez az én hibám. 😉
Ha azt mondod nekem, hogy vegyek fel zöld pulcsit holnap, de elmondom neked, hogy utálom a zöldet, meg a pulcsit is, majd megkérdezem, hogy miért tegyem, erre te nem felelsz semmit, akkor én nagyon szomorú leszek. Kétségeim támadnak. Mindaddig, míg meg nem magyarázod, szerinted miért kell nekem az felvenni, hiszen nyomós okod van rá, amiért ezt kéred tőlem.
Oké, és ez most rám miképpen vonatkozik? Mitől is szenvedsz most pontosan?
Próbálok elvonatkoztatni, de nem megy. Fogalmazásgátlót szedek…
Már tartottunk egyszer itt, amikor azt mondtam, hogy a válaszomhoz konkrétnak kell lennem, viszont az nem lehetek.
Ehhez tartom magam. Nem beszélünk ki senkit, illetve nem beszélünk belsőséges történetekröl úgy, hogy abban olyanok szerepelnek, kiket szeretünk.
Azt hiszem ez jó lezárása a témának.
Remélem…
😉
Basszus, pont a lényegről nem lehet beszélni veled…
oké, tiszteletben tartom. (Detto, mint a pasim. :))
Köszönöm szépen! 😉
Lehet vele beszélni a lényegről, de nem aprajafalva előtt, 8000 szóban…
Ne felejtsük el, hogy kell még hozzá rettentő sok alkohol, hogy megeredjen a nyelve….