Ruben Brandt, a gyűjtő – Ooouhhh…. bakker!

Azt kell tudnod, hogy az utóbbi években annyira sikerült kiégetni az agyam, hogy lassan már tényleg valami olyan dolgot kell tennem, néznem, olvasnom, ami atombombaként robbantja fel az érzékeimet, egyébként minden egyébre képes vagyok csak bambán bámulni, és sodródni az eseményekkel.

Pont ezért várom már hetek óta ez a mozit, és azt kell mondanom, hogy….

Ruben Brandt, a gyűjtő, egy műalkotásba csavart, jó sztorival rendelkező, néhol pont jó érzékkel feszesre vágott, sokszor meghökkentő mozi, amiben néha átlibben a vásznon a fiatal Uma Thurman combfixben (amúgy két napja zúgott nálam a Pulp Fiction, mert valamit kellett kezdenem a napommal), és ami alá olyan zenét szereztek / vágtak, hogy hazafelé nem akartam zenét hallgatni, mert kellett hogy ott zúgjon a fülemben még az utolsó dallam.

Hosszú, hosszú évtizedekkel ezelőtt a japcsik már rájöttek arra, hogy ha igazi filmet akarsz gyártani, amitől leeseik az állad, szétszed, összekavar, majd újra összerak, akkor annak animációnak kell lenni. És bár cca 30 év késéssel, de ide is megérkezett ez a trend.

Ha ott volt a moziban Milorad Krstic, akkor nagyon sajnálom, hogy nem találkoztam vele, mert megöleltem volna, amiért ezt tudta adni a nézőnek.

Annyi információ éri percenként az érzékeidet, hogy tulajdonképp fogalmam sincs, hogy mi a vége, mert amikor…. szóval a végén jöttem rá, hogy én még csak a mozi kétharmadnál járok. Ha van olyan ember a földön, aki azt mondja, elsőre le tudja nyelni ezt a 90 percet, az a világ legszemérmetlenebb hazugja.

Szóval…. kösz, fiuk, lányok, és minden egyéb lény, aki irgalmatlan sokat dolgozott azért hogy elkészíthesse minden idők legjobb, magyar zászló alatt futó moziját! Mondnám, hogy kérek még ilyet, sokat, de fogalmam sincs, hogy miként lehetne egy hasonló nagy durranást megalkotni. Majd ha már tizedszere megnéztem, akkor talán rájövök…