Re(akció) – komedias.com: Az én generációm Trianonja

A komedias.com oldalán megjelent egy cikk, minek a címe, Az én generációm Trianonja.

Zap ugyebár letett arról, hogy ennek az országnak a híreivel, urambocsá, politikájával foglalkozzon, mert Zap sokkal fontosabb dolgokba kívánja fektetni maradék erejét, de azét elolvasta az írást.

Az írást, ami az itthon élhetetlenné válásról szól. Nem, bocs, nem arról! Az írás, az én generációm irányítás alá vonásáról szól. Őőő… nem, még arról sem. Várj! Az írás arról szól, miképp épül le a demokrácia. Sssszzz… jajj…izéééé….essem…. Az írás arról szól, hogy a menyire szabályozható az emberi viselkedés, néhány odavetett mócsingdarabbal, mire a célszemély nem volt felkészülve. Hhhmmm… majdnem, de mégsem. Arról szól az írás, hogy elviselhetetlen lett az élet, nem vagyunk képesek ennél lejjebb csúszni, így elhagyjuk az országot, a legjobbjainkkal az élen. Gyakorlatilag majdnem erről szól, de mivel ezt én olvasom, én értelmezem…

Ez az írás a nem értelmiségi „átlagember” (még mindig nem értem a különbséget, és jó lenne, ha most már megmondaná valaki, hogy én mi/ki vagyok, szóval, címkézzetek már fel, annyira várom!) küzdelméről szól, kit húznak a terhek, miközben az elit dőzsben lógatja a lábát. Áhhh…. Menjünk már tovább! A depresszióról, a létbizonytalanságról, ennek következményeiről, majdan az itt maradt, „rezsim” (de utálom ezt a agyonhasznált közhelyet) hívőkről szól. Vagy a jövő egy lehetséges ábrázolásáról, mi egy kiürült, összeomló, lelki, és nem lelki rabszolgákról?

Nem, baszki! Ez az ország az íróról szól. Arról, hogy még mindig nem esett le a tantusz. Ez az írás a közönyről, arról a speciális (nem biztos, hogy csak magyar) érték-rendről szól, mit hosszú évtizedek – talán évszázadok alatt – épült be a magyar gondolatvilágába. Ez még mindig a himnuszunkról szól. Arról, hogy itt rossz, és valakinek meg kéne már menteni minket. Ez az írás róla, rólad, a szüleinkről, barátainkról, szomszédjainkról, munkatársainkról, párunkról, gyerekeinkről szól. Arról szól, amit MI magunk megteremtettünk. Arról szól, hogy még mindig nem nézünk bele a tükörbe! Érzelmeink vannak. Csak érzelmeink. Önérzetünk (speciális, direkt magunkra fejlesztett), mert az a legfontosabb, anélkül semmi vagy, ugyebár. Ez az írás arról majd’ 8millió200ezer emberről szól. Ez az írás 3 144 964 NEM szavazóról szól. Ha feltételezem, hogy csak 500 ezren dolgoznak / élnek kint (hogy írta? A legjobbjaink?), akkor arról a 471 839 emberről szól, aki bárhogy is él a világ túl felén, magasról leszarja, hogy mi történik a „volt hazájában”, és baszott dönteni annak sorsáról. Ez az írás még mindig arról szól, hogy számítanak a korrupt politikusok, az oligarchák, az idióta törvényhozók a maguk idióta rendszerfelépítésével. Ez az írás még mindig arról szól, hogy másnak kell itt rendet csinálni. Azokról, kik 2014. április 6-án azt mondták, hogy „ááhhh! Úgysem fog változni semmi!” Ez arról szól, hogy az un. értelmiség, még mindig nem képes jókora düh kíséretében az „átlagemberhez” szólni, mert neki csak az a tiszte, hogy az aktuális rendszert kritizálja.

Az értelmiség értelmetlen. Az ő feladata lenne a tanítás. Neki fel kell(ene) felfedezni, hogy mi az alapvető probléma, erre megoldást kell találni, és ezt le kell nyeletni a kisember torkán. Hogy megértse. Felfogja, hogy ebben az országban az alkalmazottai hoznak döntéseket az életéről, és nem a főnökei. És van választási jog. Amit teljesen, totálisan mindegy miként faragnak, hogy vésnek márványtáblába. Ez az írás arról szól, hogy nyomokban sem fedezhető fel bennünk a demokrácia iránti elkötelezettség. Csak mondjuk a vágy. A karosszékben. Elbújva egy monitor mögött. Elsuttogva egy romkocsmában. Ez az írás arról a speciális, ebben a népben létrejött mutációról szól, ami nem engedi hogy egy szélesebb résen keresztül figyeld a világot. Ahol az alázat csak és kizárólag pejoratív értelmet nyer, ahol az empátiát az értelmező szótárból kell kikeresni, ahol az ÉN a legfontosabb, ahol nem állsz meg, ha látod, eltört a szárnya, mert neked dolgod van. Fontosabb. Egy olyan világot hoztunk létre, amiben élni akarunk. Hiszen olyan cipőt nem veszel, miben nem akarsz járni, nem? Ha nem tetszik, ha nem jó a méret, az nem a cipész hibája. A mi világunkban pedig de! Kissé szürreális lehet ez a felfogás, más népnek. Az aktuális politikai helyzet (mit a cikk szerzője utál), lenyomata, tükre neked, nekem, a szomszédnak, anyunak, apunak, a gyerekeknek, a kollégáknak, a buszon melletted ülőnek. Egy olyan világ, hol a „vesztes” nem gratulál a nyertesnek, hanem sértődötten elvonul. Egy olyan világ, ahol a felelősök, bűnösök keresése mindennél előbbre való.

De ez az egész engem nem érdekel! Én csak megállapítom, hogy az „értelmiség” értelmetlen úton halad. Megállapítom (látom a közvetlen környezetemben is), hogy nem tud (!!) változni semmi, mert ahhoz neked, nekem, és a felsorolt össznek kell gondolati szinten megváltozni, és ez nem évekbe, hanem generációkba kerül. Persze csak akkor, ha valaki elindítja a folyamatot. Az pedig csak az értelmiség lehet.

Szóval, nekem van dolgom. Sok dolgom van az életben. Érdekes, izgalmas (jajj, néha nagyon munkás) dolgaim. Abban az esetben, ha majd látsz egy megújuló, sziporkázó, tanító értelmiséget, ki nem azzal fog foglalkozni, hogy miért szar, hanem azzal, miként lesz jobb, akkor szólj, majd odafigyelek erre a világra.

Addig pedig kopjatok le, mert sem időm, sem energián nincs, szaros nyavalygásokat hallgatni!