Rájalovaglás

(Ez azért van itt, mert szó volt a rájákról, arról, hogy miért ne simogassuk, és hogy legyen itt kultúra, ne csak a sok szart olvasgassátok, mi ennek a blognak a szerzőjéből ömlik)

Minden ország olyan, mint egy különleges embertípus. Ame­rika olyan, mint egy hadviselő kamasz fiú, Kanada, mint egy in­telligens, harmincöt éves asszony. Ausztrália olyan, mint Jack Nicholson. Odamegy egészen közel hozzád, és vadul az arcod­ba nevet, meglehetősen félelmetes és rokonszenves módon. Va­lójában nem is annyira ország, mint inkább egy félőrült civili­záció egyfajta vékony kérge a mérhetetlen, nyers vadság felszí­nén megszilárdulva, tele hőséggel, porral és szökdécselő dol­gokkal.

A legtöbb ausztrál, ha az ember azt mondja nekik, hogy sze­reti az országukat, szárazon felnevet, és azt mondja: „Hát, ez az egyetlen hely maradt, nem igaz?”, ami az a fajta ijesztő meg­jegyzés, amit az ausztrálok általában mondogatni szoktak. Nem tudja az ember pontosan, mit is értenek rajta, de ijesztő a dolog, hátha igazuk van.

Már csak az a tudat, hogy valahol a világ másik felén, ahol nem látjuk, ott rejtőzik ez az ország, elég felkavaró, és én min­dig kifogásokat kerestem, hogy oda mehessek, még ha csak egy pillantást vethettem is rá. Véletlenül szeretem is. Legnagyobb részét még nem is láttam, de van egy hely, ahova régóta vissza akarok menni, mivel van ott egy apró, bosszantóan lezáratlan ügyem.

És alig néhány hete váratlanul megtaláltam a kifogást, amit kerestem.

Éppen Angliában voltam. Tudom, hogy Angliában voltam, mert sáros földön és vizes takaró alatt ültem az esőben, és va­lamilyen kibaszott zenekart hallgattam, amelyik egy piros sá­torszerűségben amerikai filmslágereket játszott. Van még egy hely a világon, ahol emberek ilyet csinálnak? Akárhol? Csinál­nák ezt Olaszországban? Csinálnák ezt Tierra del Fuegóban? Csinálnák ezt a Baffin-szigeten? Nem. Még Japánban, ahol pe­dig nemzeti időtöltés késsel kiszaggatni a saját beleiket, sem lépnék át ezt a határt.

Az eső zúgása és a trombitaszó közepette szóba elegyedtem egy megnyerőnek tűnő fickóval, akiről kiderült, hogy a húgom közvetlen szomszédja odafent Warwickshire-ben, ahova ez a felázott föld is tartozott. Martin Pembertonnak hívták, s feltalá­lóként és tervezőként dolgozott. Feltalált vagy tervezett dolgai között, mint mondta, volt egy-két nélkülözhetetlen metróalkat­rész, egy fantasztikus, új típusú, gondolkodó kenyérpirító és egy Sub Bug is.

Udvariasan megkérdeztem, mi az a Sub Bug.

A Sub Bug, magyarázta, egy sugárhajtású, víz alatti, moped­szerű dolog. Egy kicsit olyan, mint egy delfin elülső fele. Az ember megfogja a végét, és az tíz méter mélységig lehúz a ten­gerbe. Emlékszem arra a részre a Tűzgolyó című filmben? Egy kicsit olyasmi, mint azok a dolgok. Korallzátonyok tanulmá­nyozására kiváló.

Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan ezt mondta-e. Ta­lán mondott olyasmit is, hogy „azúrkék tenger” és „áttetsző mélységek”. Lehet, hogy nem, de ilyen kép alakult ki bennem, ahogy ott ültem a tomboló viharban, és néztem, ahogy egy el­szabadult esernyő tovabukfencezik a zenekar mellett.

Ki kellett próbálnom egyet. Ezt Martinnak is megmondtam. Talán még birkóztam is vele a földön, és a légcsövére is térdel­tem, őszintén szólva egy kicsit minden olyan homályos volt, mindenesetre azt mondta, örömmel megengedi, hogy kipróbál­jam. A kérdés csak az volt, hol. Bárhol kipróbálhattam volna, akár a helyi uszodában is. Nem. A trükk az volt, hogy Ausztrá­liába menjek kipróbálni, a Nagy-korallzátonyra. De kellett vala­mi indok, ha rá akartam venni valami szerencsétlen magazint, hogy fizesse ki az utamat, ami – higgyék el – az utazás egyetlen módja.

Aztán eszembe jutott az ausztráliai befejezetlen ügyem.

Van egy sziget a Pünkösd-szigetcsoportban, a zátony déli ré­szén, ahol egyszer, úgy tíz évvel ezelőtt rövid időt töltöttem. Elég borzasztó hely volt, a neve Hayman-sziget. A terület maga gyönyörű volt, de a nyaralóhely, amit ráépítettek, az nem, és én véletlenül kerültem oda, kimerülve, egy írói körút végén. Utál­tam. Az ismertetőt teletömték olyan szavakkal, mint „nemzet­közi” és „pompás” és „előkelő”, és mindez a pálmafákból ára­dó muzakot és alkalmi álarcosbálokat jelentett minden este. Nappal egy medence melletti asztalnál ültem tequilától elázva, és a szomszédos asztaloknál folyó beszélgetéseket hallgattam, melyekben többnyire nehéz rakományú járművek közlekedési baleseteiről volt szó. Esténként bizonytalanul visszavonultam a szobámba, hogy elkerüljem a megőrült, részeg ausztrálok lát­ványát, akik fűszoknyában vagy cowboykalapban, vagy akár­miben, ami az aznap esti aktuális téma volt, végigtombolták az éjszakát, miközben én a Mad Maxet néztem videón. Erre is jel­lemző volt a sok közlekedési baleset, melyek közül számtalan­ban nehéz rakományú jármű is szerepelt. Egyszerűen nem ta­láltam semmit, amit olvashattam volna. A hotel boltjában két tűrhető könyv volt – mind a kettőt én írtam.

Egyetlen alkalommal beszélgettem egy ausztrál párral a par­ton. Így szóltam: „Helló, a nevem Douglas, nem utálják a muza­kot?” Azt válaszolták, hogy nem, ami azt illeti. Úgy gondolták, hogy nagyon finom, nemzetközi és előkelő. Egy birkafarmon éltek Brisbane-től 850 kilométerre nyugatra, ahol az égvilágon semmit sem hallanak. Azt mondtam, az bizonyára nagyon szép hely, mire ők, hogy inkább unalmas egy idő után, és hogy egy kis lágy muzak gyógyír a számukra. Nem kívántak egyetérteni velem abban, hogy az olyan, mintha löncshúskonzervet tömné­nek az ember fülébe egész nap, és egy idő után beszélgetésünk elhalt.

Elmenekültem a Hayman-szigetről, és egy könnyűbúvárcsó­nakon kötöttem ki a Hook zátonynál, ahol életem legjobb hetét töltöttem korallokat tanulmányozva, s különböző halakkal, del­finekkel, cápákkal, sőt egy bálnával is búvárkodtam.

Csak azután hallottam, miután elhagytam a Hayman-szigetet, hogy valami igazán fontosat elmulasztottam. Egy kis öböl bújt meg a sziget másik oldalán, a Mantarája-öböl, ami tele volt – ki nem találják – mantarájákkal: óriási, méltóságteljes, víz alatt re­pülő szőnyegekkel, a világ egyik legszebb állataival. A fickó, aki ezt elmondta, azt is hozzátette, hogy olyan szelíd és jóindulatú teremtmények, hogy azt is megengedik, hogy az ember a víz alatt a hátukon lovagoljon.

És én ezt kihagytam. Tíz évig rágódtam emiatt.

Időközben azt is hallottam, hogy maga a Hayman-sziget a fel­ismerhetetlenségig megváltozott. Felvásárolta az Ansett auszt­rál légitársaság, akik tömérdek pénzt költöttek arra, hogy muzak áradjon a pálmafákból, és a nyaralóhelyet olyan hellyé változtassák, ami nemcsak nemzetközi és pompás és előkelő és így tovább, hanem lélegzetelállítóan drága és – minden jel sze­rint – nagyon kellemes is.

Na, itt fordul meg a történet, gondoltam én. Írok egy cikket arról, hogy milyen Sub Buggal kimenni a Hayman-szigetre, ta­lálkozni egy barátságos mantarájával, és gyakorlatilag egy összehasonlító próbautat tenni.

Na már most, minden értelmes és racionális ember azt mondhatná, hogy ez egy teljesen hülye ötlet volt, és valóban, sokan ezt is mondták. Ennek ellenére ez az a cikk: összehason­lító próbaút egy víz alatti propeller meghajtású, kék és sárga, egyszemélyes Sub Bug és egy óriás mantarája között.

Sikerült vajon? Lehet egy tippjük.

Az ötlet teljesen fatális irrealitása akkor hasított belém éle­sen, amikor a Sub Bug óriási, ezüstösen csillogó, negyvenkilós dobozát néztük a Hamilton-sziget repülőterén, ahogy keresztülgurítják a kifutópályán. Rádöbbentem, hogy óriási különb­ség van aközött, hogy Angliában azt mondom az embereknek, hogy elmegyek Ausztráliába összehasonlító próbautat tenni egy Sub Bug és egy mantarája között, vagy hogy Ausztráliában azt mondom az embereknek, hogy jöttem összehasonlító próbautat csinálni stb. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy különösen idióta angol, akit mindenki utálni fog és meg fog vetni, és mu­togatni fog rá, és mulatni fog rajta és kigúnyolja.

Jane, a feleségem, nyugodtan elmagyarázta nekem, hogy mindig teljesen paranoiás leszek, amikor elfáradok a hosszú repülőutaktól, szóval miért nem iszom valamit, és nyugszom meg.

A Hamilton-sziget tökéletes példája annak, hogy mit nem szabad csinálni egy gyönyörű, trópusi szigettel a világ egyik legnagyobb természeti csodájának határán, mégpedig ráépíteni egy förtelmes, sokemeletes, ócska épületet, és sört és pólókat és képeslapokat árulni, amik azt mutatják, milyen szép is volt minden, mielőtt a képeslapboltok megnyíltak. Mindenesetre csak néhány percet leszünk ott. A Sun Goddess ott várt ránk a reptér mellett a mólón, egy olyan elbűvölő, csillogó, fehér hajó, amin James Bond mindig rettenetesen sok időt tölt – figyelem­be véve, hogy ő tulajdonképpen egy köztisztviselő. Azért üze­meltették, hogy a Hayman-szigetre igyekvő vendégeket átvigye, és ez volt az első jele annak, hogy a hely mennyire megválto­zott.

Szívélyesen felvezettek minket a fedélzetre. A legénység egyik tagja pezsgővel kínált, míg egy másik őrt állt a légkondi­cionált belső részbe vezető üveg tolóajtóknál.

Az volt a dolga, hogy kinyissa nekünk az ajtókat. Elmondta, hogy ez azért vált szükségszerűvé, mert az ajtók sajnálatos mó­don nem nyílnak ki automatikusan, amikor az ember odaér, és néhány japán vendég percekig állt előttük, növekvő zavarban és rémületben, amíg valaki kézzel ki nem nyitotta nekik.

Az út – a tűző napon erőtlenül siklani a sötét és csillogó ten­geren – körülbelül egy óráig tartott. Néhány kisebb, buján zöld sziget úszott el a távolban. Néztem, ahogy a hajó mögött a víz hullámokat vet, szürcsölgettem a pezsgőmet, és egy régi hídra gondoltam, amit Sturminster Newtonban láttam, Dorsetben.

Még mindig rajta van az az öntöttvas felirat, ami mindenkit fi­gyelmeztet, hogy a híd bármilyen formában való rongálása de­portálást von maga után. Ausztráliába. Na most, Sturminster Newton egy kedves kis város, de azért megdöbbent, hogy a híd még mindig áll.

Jane, aki sokkal jobban tud útikönyveket olvasni, mint én (én mindig a visszaúton olvasom őket, hogy lássam, mit hagy­tam ki, és ez gyakran egészen sokkoló), felfedezett valami cso­dálatosat a könyvben, amit olvasott. Tudtam-e, kérdezte, hogy Brisbane-t eredetileg fegyenctelepként alapították azoknak az elítélteknek, akik Ausztráliába érkezésük után újabb bűntettet követtek el?

Jó félórán át elcsemegézgettem ezen az egyetlen információ­morzsán. Csodálatos volt. Ott ültünk mi, britek, szegény, szür­ke, elázott teremtmények, összegyűltünk a mi szürke, északi egünk alatt, ami úgy szivárog, mint egy avas konyharuha, és szorgalmasan küldtük azokat, akiket keményen meg akartunk büntetni, a Tasmán-tenger partjára, a Nagy-korallzátony déli ré­széhez, ülni a vakító napfényben és esetleg szörfözni egy kicsit. Nem csoda, ha az ausztráloknak van egy sajátos mosolyuk, amit külön a briteknek tartanak fent.

A tengerről a Hayman-sziget lakatlannak tűnt, csak egy nagy, zöld hegy a sötétkék tengerben, sápadt partrészekkel szegé­lyezve. Csak egészen közelről lehetett észrevenni a pálmafák alatt megbújó hosszú, lapos hotelt. Szinte sehonnan sincs rá jó rálátás, hiszen gyakorlatilag elárasztják az óriási, buja cserepes növények. Ott kígyózik a zöldben: oszlopok, szökőkutak, ár­nyékos terek, napozók, diszkrét kis üzletek, sokkolóan drága apróságokkal a tervező címkéjével, amit aztán gondosan el kell távolítanod, és nagy medencékkel.

Mesébe illő volt. Azonnal beleszerettünk. Pontosan az a faj­ta hely volt, amiért húsz évvel ezelőtt mindenkit megvetettem volna, ha odamegy. Az egyik legnagyszerűbb dolog az örege­désben és az ingyenes potyanyaralásokban való részesedésben, hogy olyan dolgokat csinálhat az ember, amiért régebben meg­vetett másokat: olyan napszemüvegben ülni a napozón, ami körülbelül egyéves ösztöndíj összegébe került, groteszk élveze­teket rendelni a szobaszerviztől, hagyni, hogy a készséges személyzet kényeztesse és kiszolgálja az embert, akik – és most fi­gyeljenek, ez egy nagyon fontos és jelentős része annak, ami a Hayman-szigeten történik az emberrel – nemcsak azt mondják, „Semmiség”, amikor az ember megköszöni nekik, hogy újratöl­tötték a pezsgőspoharát, hanem azt mondják, „Semmiség az egész„. Komolyan és őszintén akarják, hogy úgy érezze magát az ember, pontosabban én, nem ám akármelyik kövér fószer, aki itt fekszik szalmakalapban, hanem én, személyesen, hogy nincs semmi ezen a legeslegjobb világon, ahova eljöttél, ami miatt aggódnom kellene bármilyen formában, egyáltalán. Tényleg. Tényleg. Még csak meg sem vetünk. Tényleg. Semmi­ség az egész.

Bárcsak igaz lenne. De aggódhatok a Sub Bugom miatt, ter­mészetesen. Ez az óriási dolog, amit tízszer messzebb cipel­tem, mint Mózes vezette Izrael gyermekeit, csak azért, hogy összehasonlítsam egy mantarájával mint víz alatti közlekedési eszközt. Szép csendesen lehozták a hajóról az óriási, ezüstszí­nű dobozában, és betették a búvárközpontba, ahol senki sem láthatja meg vagy jöhet rá a céljára.

Megszólalt a telefon a szobánkban. A szoba – véletlenül ­roppant kellemes volt. Biztosan odáig vannak, hogy hallhas­sák, milyen volt a szoba, hiszen az Önök költségén tartózkod­tunk ott. Nem volt hatalmas, de nagyon kényelmes és napos és kaliforniai pasztellképekkel ízlésesen díszített. Kedvenc helyünk a tengerre néző erkély volt, mivel elektromos gomb­bal állítható volt a napellenzője. A gombnak két állása volt. Állíthattuk AUTOMATÁ-ra, amikor is a napellenző automati­kusan lejjebb süllyedt, ha megjelent a nap, vagy állíthattuk KNÉZIVEZÉRLÉS-re (sic!) is, amely esetben – feltehetően ­egy nagydarab, szekrényvállú sportriporter kezelte a dolgot. Ezt borzasztóan szórakoztatónak találtuk. Csak nevettünk és nevettünk és nevettünk, és ittunk még egy üveg pezsgőt, és aztán tovább nevettünk, és aztán megszólalt a telefon.

– Nálunk van a Sub Bug – mondta egy hang.

– Ó, igen – mondtam én. – Igen, a… ööö…, a Sub Bug. Na­gyon köszönöm. Rendben van ez így?

– Semmiség az egész – mondta a hang. – Ó. Rendben.

– Tehát ha úgy gondolja, jöjjön ki reggel a búvárközpontba. Leellenőrizhetjük, megnézhetjük, hogyan működik, van-e vala­mire szüksége, kivihetné egy körre, amit csak szeretne. Min­dent tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk.

– Ó. Köszönöm. Nagyon köszönöm. – Semmiség az egész.

A hang nagyon barátságos és biztató volt. Az utazás okozta paranoiám egy kicsit alábbhagyott. Lementünk vacsorázni.

Az üdülőben négy étterem volt, és mi a keleti-tengeri étter­met választottuk. A tenger gyümölcsei Ausztráliában jórészt barramundiból, Morton-öbölbeli bogarakból és minden másból álltak.

– A Morton-öbölbeli bogarak – mondta mosolygó kínai pin­cérnőnk – olyanok, mint a homárok, csak ekkorák. – És két mu­tatóujjával jelezte a körülbelül nyolc centi nagyságot. – Betör­jük a fejüket. Van nagyon finom. Kedvelni fog.

Annyira azért nem kedveltük. Az étterem nagyon ízlésesen, japán stílusban, feketével és fehérrel volt díszítve, de a vacsora jobban nézett ki, mint amilyen az íze volt, és muzakot játszot­tak hozzá. Egy pillanatra megéreztem a régi, természetes Hay­man-sziget szellemét, ahogy keresztüllopódzik új, elbűvölő, íz­léses otthonán. A másik három étterem polinéz, olasz és fran­cia volt, ez utóbbi a La Fontaine, a legdrágább, amit utolsó es­ténkre tartogattunk a négyből, bár gyötrő kétségeink voltak ez­zel kapcsolatban. Általában szeretem a helyi konyhát, hacsak nem vagyok Walesben, és a francia konyhaművészet áttelepíté­sének a gondolata nem töltött el bizalommal. Mindenesetre nyi­tott akartam lenni, mivel tény, hogy életem egyik legjobb vacso­rája párolt rák és chateaubriand-zebu volt, amit egy francia is­kolán felnőtt szakács tálalt fel Madagaszkár déli részén. De ak­kor a franciák uralták Madagaszkárt hetvenöt éven át, s a kony­haművészet gazdag örökségét és borzalmas bürokráciát hagyo­mányoztak rájuk. Elhatároztuk, hogy aznap este legalább bené­zünk a La Fontaine-be. Ahogy arrafelé vettük az utunkat, gyö­nyörűen lefektetett szőnyegek hektárjain sétáltunk keresztül, hangversenyzongorák, csillárok és XVI. Lajos korabeli bútor utánzatok mellett haladtunk el. Azt vettem észre, hogy a fejem­ben lázasan kutatok valami emlék után, bármilyen apró legyen is, amit arról hallhattam, hogy valamilyen tizennyolcadik szá­zadi francia szakadár udvart alapítottak itt, a Nagy-korallzá­tonynál. Megkérdeztem Jane-t, aki történész, és biztosított róla, hogy rendkívül ostoba vagyok, és így el is mentünk aludni.

Másnap reggel, igazából minden reggel, hajszálpontosan hét harminckor ébredtünk, egy sirály jóvoltából, ami letelepedett az erkélyünkre, és előadta szokásos, kora reggeli, ébresztő ri­koltozását. Reggeli után kimentünk a búvárközpontba, ami kö­rülbelül fél mérföldre volt a hoteltől, és találkoztunk Ian Greennel.

Ian telefonált előző reggel. Ő felelt minden búvárcuccért Haymanon, és nehezen lehetett volna nála segítőkészebb és ba­rátságosabb fickót elképzelni. Megkaptuk a kicsomagolt Sub Bugot, és megvizsgáltuk a csillogó napsütésben.

Ahogy mondtam, olyan alakja van, mint egy delfin elülső fe­lének. A teste kék és az eleje felé van két sárga uszony rajta, mindkét oldalán egy-egy, amivel néhány foknyit lehet mozgat­ni a Sub Bugot felfelé és lefelé. A végén van két nagy kapaszko­dó, amibe fogódzkodik az ember, ahogy a Sub Bug húzza a víz­ben. Az ujjainál van néhány gomb, amivel működtethető és el­lenőrizhető a lejtése és emelkedése. Belül van egy sűrített leve­gővel töltött henger – egy sima könnyűbúvárhenger –, ez adja az energiát a két propeller megforgatásához, ami előre viszi a Bugot, és emellett egy rugalmas csövön keresztül levegőt vezet le a szabadon lebegő légzőfejbe. A légzőfej az, amit a szájában tart az ember búvárkodás közben, és azon keresztül vesz leve­gőt. A lényeg ebben a megoldásban az, hogy csak maszkra és uszonyokra van szükség, nem kell külön légzőkészüléket cipel­nie az embernek a hátán, mert a levegőt közvetlenül a Sub Bug­ból kapja. A Bugot úgy tervezték, hogy csak bizonyos mélysé­gig lehet lemenni vele, annál lejjebb nem működik. Egyébként a maximális mélység harminc láb.

Ian kapott egy csomó faxot Martin Pembertontól arról, ho­gyan használja a gépet, és elég magabiztos volt ezzel kapcso­latban.

– Semmiség az egész – mondta és megkérdezte, mit terveztem. Mondtam, hogy ki lehetne vinni esetleg egy kisebb, helyi próbára, mielőtt kivisszük a mély vízbe. – Semmiség – mondta.

Mondtam, hogy utána esetleg elvihetnénk a rendes búvárki­rándulásra, ami másnap reggel indult a szigetről.

– Semmiség – mondta.

– Tehát akkor először kipróbálom egy kicsit, hozzászokom, és körbeúszom vele a zátonyt.

– Semmiség – mondta.

– És aztán… ööö… – mondtam –, a cikk miatt, amit meg kell írnom, ami egyébként egyfajta összehasonlító próbaút, ugyan­ezt ki szeretném próbálni egy mantaráján.

– Semmi esetre sem – mondta. – Egyáltalán szó sem lehet róla.

Azt hiszem, ezt előre kellett volna látnom.

Vagy talán jobb is, hogy nem láttam előre. Ha láttam volna, nem álltam volna ott félig vizes ruhában bámulva a Tasmán­tengert, és azt gondolva, „Ó, a francba”. Az islingtoni irodám­ban ültem volna hasztalan, és azon morfondíroztam volna, va­jon „dolgoztam-e” már eleget ahhoz, hogy megérdemeljek egy süteményt.

Az ábra nagyon egyszerű” volt. Mivel már két évet dolgoztam ökológiai projekteken, a legelső dolog, amit észre kellett volna vennem, hogy nem bántom az állatokat. Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor először hallottam róla, még rendben volt, ha az ember megpróbált felülni egy mantarájára, de ma már nincs. Ki van zárva. Nem nyúlunk a zátonyhoz. Nem veszünk el semmit. Se kagylót, se korallt. Nem fogdossuk a halakat, esetleg néhá­nyat, amelyeket lehet etetni. És semmi esetre sem próbálunk meg mantarájákon lovagolni.

– Egyébként szinte semmi esélye nem lenne a közelükbe menni – mondta Ian. – Nagyon félénk teremtmények. Gondo­lom, régebben egy-két fickónak sikerült lovagolnia rajtuk, de képzelem, milyen nehezen. Ám ma már ezt egyszerűen nem engedhetjük meg.

– Nem – feleltem eléggé zavarban. – Higgye el, megértem. Csak nem gondoltam bele igazán, azt hiszem.

– De elszórakozhatunk kicsit a Sub Buggal – mondta Ian. ­Semmiség. Csinálhatunk néhány képet is. Pokolian jó az a gép, ami magánál van.

Most megint egy elég zavarba ejtő részhez értünk a történet­ben, amiről egészen eddig mélyen hallgattam. Néhány nagyon kedves ember a Nikonnál, Angliában kölcsönadott nekem erre az útra egy vadonatúj nikonos AF SR víz alatti, automata fény­képezőgépet, ami úgy 15 000 font értékű, és a világ legszexi­sebb, legkívánatosabb és legmesésebb fényképezőgép-felsze­relése. Ez a fényképezőgép egyszerűen csodálatos, briliáns technológiával készült. Tényleg. Ha az ember akar készíteni egy víz alatti felvételt, ez tökéletes hozzá. Bámulatba ejtő egy gép. Hogy miért mondom el ezt így? Nos, sokat dolgozom szá­mítógéppel, és mivel megszoktam a Macintosht, szinte sosem veszem a fáradságot, hogy elolvassam a használati utasítást ­ezért arra sem vettem igazán a fáradságot, hogy elolvassam a fényképezőgép használati utasítását.

Erre akkor döbbentem rá, amikor visszakaptam a filmeket. Kérem – én igazán nem akarok semmi mást mondani, mint hogy nagyon szépen köszönöm, Nikon. Igazán félelmetes fény­képezőgép, és remélem egy nap majd újra kölcsönkérhetem. Többet nem említem a fényképezőgépet ebben a cikkben.

Kivittünk egy gumicsónakot egy tízpercnyire lévő, apró, la­katlan szigetre. Ian és én egy boldog órát töltöttünk azzal, hogy a Buggal körbehócikáztunk. Megküzdöttünk néhány problé­mával – homokszem egy szelepben, és így tovább. Rájöttünk, hogy nagyon sekély vízben, ha ár ellen kell dolgoznia, a Bug nem megy túl jól. Nos, holnap majd mélyebbre visszük. Jane a strandon napozott és olvasott. Egy idő után beszálltunk a csó­nakba, és visszamentünk Haymanra. Nem olyan érdekes törté­net, azt hiszem, csak azért említettem, mert olyan élénken em­lékszem rá, és néha érzem ezt a hiányosságát egy-két helynek, például Islingtonnak, hogy nincs egy apró sziget a közelben, ahol a délutánt azzal lehet tölteni, hogy egy Sub Buggal körbe hócikázunk. Csak egy csipkelődő gondolat, nem más. Még egy rendes hidunk sincs, amit megrongálhatnánk.

Másnap reggel körülbelül tízen voltunk a búvárcsónakban. A hotel olyan hatalmas és átláthatatlan volt, hogy nem túl gyakran futott össze az ember a többi vendéggel, de érdekes volt észre­venni, hogy mennyi köztük a japán. Nemcsak hogy japánok, hanem olyan japánok, akik sűrűn fogták meg egymás kezét és néztek egymás szemébe. Hayman, mint rájöttünk, a japánok kedvelt úti célja volt a mézeshetek eltöltésére.

A Sub Bugot a csónak végére erősítették, és én úgy ültem, hogy szemmel tarthassam, amíg a zátonyig tartó egyórás utat megtesszük. A Korallzátony szigetei közül jóformán egyik sincs magán a zátonyon, kivéve a Heron-szigetet. Csak csónakkal le­het odajutni. Nagyon izgatott voltam. Eltekintve néhány me­dencékben folytatott emlékeztető merüléstől, évek óta ez volt az első rendes könnyűbúvárkodásom, és véleményem szerint a búvárkodás a repüléshez legközelebb álló dolog. És aki hat láb öt hüvelyk magas és kevésbé légies, mint mondjuk – véletlen­szerűen kiválasztva egy nevet – Wales hercege, annak a súlyta­lanság érzése eksztázisszerű. Ráadásul a visszaúton általában hányni szoktam, ami kiváló étvágygerjesztő.

Elértük a zátonyt, lehorgonyoztunk, felvettük a búvárruhán­kat, és felkészültünk a merülésre. Apály esetén a zátony több­nyire megtöri a víz felszínét. Még sétálni is lehet rajta, bár ezt most nem javasolják az esetleges rongálódás miatt. De a zá­tonynál való merülés még magas vízállásnál sem nehézbúvár­kodás jellegű. A látnivaló legnagyobb része a felső tíz méteren helyezkedik el, és nemigen van miért húsz méternél mélyebbre merülni. A legnagyobb mélység, ahova egy sportbúvár merül­het, harminc méter, de tényleg nincs igazán értelme. Olyan mélységben már inkább csak csupasz sziklák vannak, mint ko­rallok és Boyle törvénye értelmében odalenn gyorsabban fogy a levegő. És a felszínen is hosszabb ideig kell tartózkodni két me­rülés között, ha nem akar az ember keszonbetegséget kapni. A Sub Bug biztonságos, maximum tízméteres mélységben tart.

Először egy sima merülést akartam végrehajtani, hogy egy kicsit belejöjjek. Kettesével felcsatoltuk a maszkunkat és a légzőfejünket, megtettük a Nagy Lépést a csónak hátsó részé­ben lévő merülőpontról, és buborékkitörés közepette elmerül­tünk a vízben. Egy lehorgonyzott búvárcsónak mindig nagy fel­tűnést kelt a halak körében, mivel – általában helyesen – élel­met remélnek. Szerencsés esetben láthatunk maori ajakosha­lakat, amelyek Samsonite bőrönd nagyságú, különösen hal­vány, olajzöld teremtmények. Nagy, kiugró szájuk és széles, előreugró homlokuk van, de a maori név oka – bármely auszt­rál védekezően biztosítaná róla az embert – valami kis festék­folt a homlokukon. Az ausztrálok már nem rasszisták.

Csak néhány ajakoshal volt a csónak körül, és én elkövettem azt a hibát, hogy közéjük és a csónakról vízbe dobott kenyér közé kerültem. Az állatok kedélyesen elsuhantak mellettem, hogy megszerezzék az eledelt.

A csónak mögötti hatalmas térben és fényben lesüllyedtem a zátonyra, és hagytam magam sodródni körülötte egy kicsit, hogy újra hozzászokjak a víz alatti körülményekhez, aztán fel­mentem a csónakhoz, hogy lehámozzam magamról a palacko­kat és összeszedjem a Sub Bugot. Iannal együtt beleeresztettük a vízbe. Elhelyezkedtem a gép mögött és elindítottam. A köny­nyűbúvárkodás egy különös jellemzője, hogy az ember a ruhát és a felszerelést iszonyúan nehéznek, ormótlannak és esetlen­nek érzi a szárazon – ez az, ami sokszor elriasztja a búvárko­dáshoz amúgy kedvet érzőket –, de amint lemerül a víz alá, minden olyan simán és könnyen megy, csak az a trükk, hogy a lehető legkevésbé erőltesse meg magát az ember a minél keve­sebb oxigénfelhasználás érdekében. Definíciószerűen ez a léte­ző legkevésbé aerobikos sport. Nem lesz tőle fitt az ember.

Először nagyon csalódott voltam, hogy a Sub Bug nem húz gyorsabban, mint ahogy úszni tudok. Finoman haladtunk lefe­lé, de amint újra hozzászoktam a lassúsághoz, ahogy minden történik a víz alatt, kezdtem élvezni a hosszú, lassú, balettsze­rű köröket. Teljesen kinyújtóztam a gép mögött ahelyett, hogy a rendes pozícióban úsztam volna az oldalamhoz vagy a mel­lemhez szorított karokkal. A zátony körvonalának követése olyan volt, mintha hiperlassan síeltem volna – ez szinte már egy zen-gondolat. Roppantul élveztem, bár tizenöt percnyi kísérletezés után kezdtem úgy érezni, hogy kimerítettem a lehe­tőségeket, és vártam, hogy ismét saját erőmből úszhassak. Azt hiszem, talán ez a legtökéletesebb szerkezet azoknak, akik ki akarják próbálni a búvárkodást, de nem akarnak bajlódni azzal, hogy megtanulják használni a felhajtódzsekiket, és így tovább.

Visszatértem a csónakhoz, és kiemeltük a gépet a vízből. Nos, kipróbáltam a Sub Bugot. De ebéd közben végig abszurd összehasonlító próbaúttervem teljes összeomlásán rágódtam. Gondolataimat végül megosztottam Iannal és Jane-nel is.

– Azt hiszem, az összehasonlító próbautat elméleti alapon kell végiggondolnunk – mondtam. – És ki kell osztanunk né­hány pontot. Nyilvánvalóan a Sub Bug nyer pár pontot azzal, hogy bizonyos mértékig szállítható. Felteheted egy repülőre, amit viszont nem tennél meg egy mantarájával, legalábbis az­zal nem, amelyiket szereted, és azt gondolom, elméleti síkon minden mantaráját szeretjük, ugye? A mantarája várhatóan gyorsabb és fordulékonyabb, és nem kell rajta húszpercenként újratölteni a tankot. De a legtöbb pont azért illeti meg a Sub Bugot, mert ténylegesen ráülhetsz. Úgy gondolom, ennek sokat kell érnie, ha közlekedési eszközként beszélünk róla. De járjuk még egyszer körbe az egészet. Az ok, amiért ténylegesen nem lehet lovagolni egy mantaráján, erősen ökológiai kérdés, és tisztán ökológiai kritériumok alapján a mantarája fényes győ­zelmet arat. Sőt minden olyan közlekedési eszköz, amelyet effektíve nem lehet használni, jelentős ökológiai haszon, nem gondoljátok?

Ian egyetértően bólogatott.

– Most már tovább olvashatom a könyvemet? – kérdezte Jane.

A délutáni merülésnél Ian azt mondta, másfelé akar elvinni a csónaktól. Megkérdeztem, miért, mire ő csak nézett semmit­mondóan. Követtem a vízbe, és lassan a zátony egy új része fe­lé vettük utunkat. Amikor elértük, a zátony sík teteje úgy négy lábbal volt a víz szintje alatt, és a napfény halványan játszado­zott az agykorallok, az agancskorallok, a vízipáfrányok és a szellőrózsák különleges alakján és színein. Amit a víz alatt lát az ember, gyakran csak a víz feletti dolgok eltúlzott paródiájá­nak tűnik. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt először merül­tem le a Korallzátonynál, azt gondoltam, ez az a sok vacak, amit az emberek a kandallópárkányukra tettek az ötvenes években. Eltartott egy ideig, mire megszabadultam attól az érzéstől, hogy a zátony egy giccslerakat.

Egy csomó halnak sosem tanultam meg a nevét. Mindig ma­goltam őket a hajón, aztán egy héttel később elfelejtettem. De a formák és a mozgás lélegzetelállító változatosságának vizsgála­ta órákig magával tudott ragadni, vagy tudott volna, ha az oxi­gén engedi. Ha nem volnék ateista, azt hiszem, katolikusnak kellene lennem, mert ha nem a természetes szelekció erői for­málták a halakat, akkor minden bizonnyal egy olasz volt.

Lassan haladtam előre a sekély vízben. Néhány lábbal előt­tem a zátony széles völggyé tágult. A völgy alja széles, sötét és lapos volt. Ian errefelé irányította a figyelmemet. Nem tudtam, miért. Olyan helynek tűnt az egész, ahonnan hiányoznak az ér­dekes korallok. És aztán, ahogy néztem, a völgy egész fekete al­ja lassan felemelkedett, és elkezdett finoman az ellenkező irányba siklani. Ahogy mozgott, a széle fodrozódott, és láthat­tam, hogy az alja tiszta fehér. Megdermedtem a felismeréstől, hogy amit nézek, az egy nyolc láb széles, hatalmas mantarája.

Egy nagy lendületű széles fordulattal eltűnt a mélyebb vi­zekben. Úgy tűnt, lélegzetelállítóan lassan mozog, és el vol­tam szánva, hogy követem. Lejjebb mentem a zátony oldalán. Ian intett, hogy ne ijesszem meg, csak lassan mozogjak. Ha­mar rájöttem, hogy a mérete megtévesztő, és sokkal fürgéb­ben mozog, mint gondoltam. Újra feltűnt a zátony szélénél, és most jobban láthattam az alakját. Durván gyémánt formája volt. A farka nem volt hosszú, mint egy közönséges mérges rá­jáé. A legkülönösebb a feje volt. Ott, ahol az ember a fejét vár­ta, inkább olyan volt, mintha egy részt kiharaptak volna belő­le. A két legelső pontból – a harapás külső széleiből, ha értik, mire gondolok – két szarv állt ki, lefelé hajolva. És mindegyik szarv végén volt egy nagy fekete szem.

Ahogy mozgott, csillogó és hullámzó szárnyakkal hajtva ma­gát a vízen keresztül, úgy éreztem, a leggyönyörűbb, legiste­nibb dolgot figyelem, amit csak valaha láttam. Néhányan úgy írták le őket, mint élő lopakodó bombázókat, de ez túl gonosz kép ahhoz, hogy ilyen fenséges, könnyed és jóindulatú teremt­ményekre lehessen vonatkoztatni.

Követtem, ahogy a zátony külső felén úszott. Nem tudtam elég jól és gyorsan követni, de olyan széles fordulatokat tett, hogy relatíve csak kis távolságokat kellett megtennem, hogy ne veszítsem szem elől. Kétszer vagy talán háromszor is körbeúsz­ta a zátonyt, aztán végül eltűnt, és azt hittem, végleg elveszítet­tem. Megálltam és körülnéztem. Nem. Egyértelműen elment. Elszomorodtam, de a gyönyörűségtől, hogy mit láttam, felde­rültem. Aztán észrevettem egy árnyékot, ami a tengerfenéken, látómezőm perifériáján mozgott. Felnéztem, s elállt a lélegze­tem attól, amit aztán láttam.

A mantarája ott lebegett a zátony tetején, éppen felettem, csak most még két másik úszott a nyomában. A három hatal­mas teremtmény együtt, egy vonal tökéletes, hullámzó harmó­niájában, mintha valami láthatatlan hullámvasút pályáját kö­vették volna, gyorsítottak és lassítottak, amíg végül belevesztek a víz sötétlő mélységébe.

Aznap este nagyon csendes voltam, amikor a Sub Bugot visszapakoltuk ezüstszínű dobozába. Megköszöntem Iannak, hogy megtaláltuk a mantaráját. Mondtam neki, tényleg megér­tettem, hogy nem szabad lovagolni rajtuk.

– Ó, semmiség, barátom – mondta ő. – Semmiség az egész.

A Kétség Lazaca

Douglas Noël Adams

(Cambridge, 1952. március 11. – Santa Barbara, 2001. május 11.)