Tudod az van, hogy felejtek. Ami mondjuk egy dolog, mindenki felejt, van akinek a múlt emlékei homályosulnak el, van akinek a jelené.
Nah, ez egy szar mondat volt….
Mindegy! Felejtek! Csak az a baj, hogy a legfontosabb dolgokat. Miért? (És akkor most jön az, hogy okokat keresünk, mosakszunk, stb.) Amikor már megjártál szinte minden szart, mit a te világodban, életedben, egzisztenciádban meg lehetett járni, akkor kezd minden összemosódni. A jó a rosszal, a felületes a precízzel, a fontos az érdektelennel. Minden szürke lesz. És fel sem tűnik. Nem foglalkozol vele, mert nincs mivel.
Majd egyszer kapsz egy levelet, mi tulajdonképp egy poszt, méghozzá a saját bolgodba íródott.
És akkor….
És akkor baj van. Baj van, mert a saját gondolataidat olvasod vissza. Nem! Nem a saját gondolataidat! Ez hülyeség. Egy reagálást olvasol, mi minden egyes szavában tükrözi az életed, a gondolataid egészét, és amit te, ott, abban a helyzetben képtelen vagy megfogalmazni, méghozzá nyílt, és totál természetes formában.
És akkor elszégyelled magad, mert elfelejtetted azt, hogy van körülötted egy-két ember, ki annyira ismer, vagy legalábbis az életed bizonyos pillanataiban annyira ott volt, hogy tudja mire gondolsz. Tudja, milyen érzések vannak benned, méghozzá milliméterre.
Az ilyeneket hívják barátnak. És nem tudod, hogy mivel háláld meg, és fogalmad sincs, hogy mivel fogod. Csak abban reménykedsz, hogy nem fogod ezt elfelejteni.
Nem, publikálod az írását. Nem gyávaságból, vagy mert korlátolva érzed magad. Egyszerűen túl sok mindent égettél már fel magad körül, és ebből a tűzből már eleged van. egy másikra vágysz. Ez már nem tölt el elégtétellel. Túl szürke minden.
És akkor privátilag, csak neked, és most röhögjél:
Az élet, és az ő rohadék fricskái? Méghogy nincs ilyen? Na figyelj!
Este, hulla mereven még be a gép elé, húzzunk le valami mozit, tök mindegy mit, 10perc múlva úgyis belealszom, csak zúgjon valami. Biiinnnggg.. letöltés befejeződött. Klikk, főcím, be az ágyba, takaró testre húz, és akkor megszólal a főszereplő, ki a saját narrátora is:
The Switch
„Nézzük meg magunkat. Folyton rohanunk, folyton loholunk, folyton késésben vagyunk. Emberek vagyunk, ez mégis embertelen. A legjobban arra vágyunk, hogy tartozzunk valakihez. Vannak, akik elsőre egymásba szeretnek. Azonnal érzik, a sors egymásnak rendelte őket. Nagyszerű érzés lehet, mint egy tündérmesében. Boldogan élnek, míg meg nem halnak, de azért általában nem ilyen egyszerű. Legtöbbünk számára ez kevésbé romantikus. Tele van bonyodalmakkal, problémákkal, elkésett pillanatokkal, és elszalasztott lehetőségekkel. Nem azt mondjuk, amit kellene, és nem is akkor. Legalábbis én így jártam…”
Anyád… Klikk…..
