PhotoExpo, és Fotóutca fesztivál…
Jó, késtem vele egy hetet. Ez van. Most próbálom összeszedni magam a múlt heti húsdarálós élményhalmaz után. Pppfff… Akkor kapcsoljunk át. Mi is volt a történet?
Jeles, és jócskán büdös fővárosunk egy hétvégén nagyjából egy egész hetes fotós programot volt képes összehozni, mit semmiképp nem lehetett teljes egészében végigélvezni, ugyanis képtelen voltál háromfelé szakadni. Lurdy adta a helyet a PhotoExpo részére. Kaptál két napos karszalagot (karszalagban aludni szar), mi feljogosított mindenre, mire feljogosíthat egy karszalag. Műtermes fotózások, szakmai előadások, oktatások tartoztak ide kéremszépen, csak győzd… Kiállítókból alig. De a rántott hús alakú pöcegödrünkben ez nem is csoda. Van az országban három „nagy” üzlet, három olyan gyártó, ki kiszolgálja az amatőröket, profikat, meg mondjuk két olyan cég, ki nagyüzemben foglalkozik a stúdió technikákkal. Ennyi. A B&H (New York) valamelyik eldugott sarkában elfért volna az össz. kiállító, össz. cucca. Tán még ők is túlzsúfoltak azon a piacon, hol az átlagfizetéshez képest megfizethetetlen kategóriában vannak a termékeik. Én naiv bepróbálkoztam az egyetlen olyan kiállítónál, ki LowePro táskákat forgalmazott, méghozzá elvesztett állványszíj ügyben (nem találta meg valaki?), de semmi esélyem nem volt a pótlásra. Miért is lett volna?
Szakmai előadások.
A szakmai előadásokról van mit mondanom. Egyrészt, a faszért kellett egymást ütve különböző, nagyon fontos elemeket egy helyszínen, egy időben, két különböző terembe tenni? Döntést kellett hozni. Mondjuk nem volt nehéz, de azért….
Jung Zseni.
Jung Zseni egy alsó 60-asnak kinéző, 40-ben született csodanő, ki mindent tud a fényről, és annak leképzéséről. Imádni, és tisztelni való drága hölgy. Nagyjából félredobnál mindent, és térden csúszva könyörögnél, hogy lehess a tanítványa az elkövetkezendő évtizedben. Írásban visszaadhatatlan, hogy mennyire fontos emberek ezek a mesterek.
Mint ahogy írásban visszaadhatatlan az, hogy mennyire mocskos bunkó a magyar. A drága hölgy megtisztelte a közönséget azzal, hogy a portrétól az aktig, 3 órában bemutatta, miként dolgozik. Egy dolgot kért. Ne fényképezz az előadásán. Sem őt, sem a témát, mit bemutat.
Ha áldozol 1, 1,5 millát egy felszerelésre… Nem! Tök mindegy mennyit adsz ki egy felszerelésre. Ha bármilyen szakmában, témában működsz, ahhoz alázat kell. Egyébként szar lesz az, amit végzel. Még nagyobb alázat kell, ha a kedvenc témádban egy olyan ember próbál eligazítani, kinek szintjét nagyjából soha nem éred el. A magyar mit csinál? Le sem esik az ujja az elsütő billentyűről. Nagyjából 200 képet csinál arról, amiről azt mondják, ne csináld! És nem érti meg. Semmi tisztelet nincs benne a mester iránt, és eszébe sem jut, hogy kéne. Mellesleg nem az ő perspektívájához van beállítva a modell, a fény, tehát az egész téma. Nem azért jött létre az egész buli, hogy képek készüljenek, mert ahhoz van mégy egy rakat műterem, pár méterrel arrébb. És még az sem segít, ha a közönségből szólnak rád, hogy fejezd be. Szörnyű. Ha látsz valahol erről képeket (és azt nem a szervező dobta ki), akkor tudd, egy ócska bunkó készítette az ócska képeit erről az előadásról. Trollkodd szét…
Bónuszként a Lurdy egy boksz gálát is rendezett közben. Rájöttem három dologra. Én még sosem fényképeztem ilyen küzdősportot, szeretnék, nincs időm. Fasza.
Másnap ugyan ez a rohanás. Lurdyban Ritter Doron a filmezésről, szakmáról, sztorikról, majd tárva-nyitva a Mai Manó ház, Capa központ (ott most voltam először) és a Tivoliban Sebastiao Salgado életrajzi filmje.
Sebastiao Salgado
Salgado 44-ben született Brazíliában. 29 évesen úgy döntött, hogy az afrikai útjain jobban szeret fotózni, mint közgazdászként tevékenykedni, és akkor elindult egy olyan életút, mit ahogy nézel, egyre erősebben szakad rád az az érzés, hogy ezt ép elmével teljességgel lehetetlen végigcsinálni. Itt nincs választás. A történetek olyan súllyal nehezednek rád, hogy ebből csak az alkohol, a drog, és valami jópofa öngyilok tud kirántani egy-két évtizedet követően. Nézed a szemeit, és azon gondolkozol, hogy ez a négy évtized milyen nyomokat hagyott rajta, és mi kellett ahhoz, hogy nemcsak túlélje a történeteit, de „túl tudjon lépni rajtuk”. Serra Pelada, Etiópia, Kuvait, Szudán, háborúk, menekült (halál) táborok után átfordulni, és megmutatni a természet, a civilizációt messzire elkerülő, még megmaradt törzsek szépségeit, értékeit… El nem tudod képzelni, hogy milyen erő kell ahhoz, hogy mindent a helyén kezelj, és ne rántsanak a történetek magukkal véglegesen. Van egy epizód a filmben, hol Salgado épp egy jegesmedvét készül fotózni. Túl a hetvenen, kicsit már lassan, fájdalmasan, fáradtan ott gördül, kúszik a kavicsok között, hogy észrevétlen maradjon. Majd később – már a kunyhóban – figyeli az ablakból a kíváncsi állatott, becsukja szemeit, megpihen. Neked meg annyi, de annyi kérdésed lenne hozzá.
Sebastiao Salgado: The Salt of the Earth Fogalmam sincs, hogy hol fogják bemutatni, hol lehet hozzáférni, de mindenképp ajánlott minden 18 éven felüli számára.
Ez volt nagyvonalakban a fotós hétvége. Ilyet kérünk jövőre is, csak egy kicsit rendezettebben.
Dejó, hogy megírtad. Köszönöm. Még jó, hogy nem mentem, mert azt a barmot lehet, hogy megütöttem volna. Jung Zseninek utánanézek, de már most irigykedem, hogy hallottál valakit, aki ilyen jó.
Én azt hiszem, a mesterek nagyon kellenek, és pont nem azért, hogy úgy csináld, ahogy ők, hanem hogy a szakma iránti alázatot és a tiszteletet megtanuld.
És jövőre, ha lesz ilyen (és ha hívsz), úgy szervezem az életem, hogy el tudjak menni veled.
Neked nagyjából kötelező megjelenned ezen! 😉