Az foglalkoztat nagyon rég óta, hogy 
miként tudnék igazán őszinte lenni valakivel. A House-os őszinteséget már gyakorlom egy ideje, mikor nemcsak kimondod a szarról, hogy szar, de megpróbálod a saját ész érveidet is felállítani a közönséged felé. De hogyan mondod el mindazt, mi igazán belül van. Hogy nyílsz meg más felé ezer százalékosan?
Ennek benne kell lenni a génjeidben. Így kell születned. Majd miközben felnősz, megélsz számtalan élethelyzetet, lesz milliónyi kapcsolatod, úgy alakulsz.
Hogy alakultam?
Már apró gyermekként sokkal több könyvem volt, mint haverom. Elbeszélgettek velem a csöpp szobámban, a lámpafény alatt legnagyobb ponyvaírók. Vicces volt, mikor el akartatták velem olvastatni a tüskevárt, vagy az egri csillagokat, mert akkor már túl voltam milliónyi Rejtő, vagy Agatha Christie kalandon, szóval számtalan faltam minden betűt, minden könyvet. Mi kötelező lett volna, ahhoz hozzá sem tudtam nyúlni, mivel sokkot kaptam minden kötelező érvényű dologtól. Viszont az emberekkel való kommunikáció elcsökevényesedett. Volt nagyon sok haverom, kikkel bandáztunk, kikkel nagyon rosszak tudtunk lenni, de mindig volt a központban 2-3 ember, kiket jó volt hallgatni. Úgy, mintha csak könyvet olvasnék. 18 évesen már leeshetett volna, hogy baj van, mikor a nagy szerelemnek egyszercsak nyoma veszett, és (mi később bebizonyosodott) csak pár őszinte mondatot kellett volna kinyögnöm az érzéseimről. Már akkor sem tudtam beszélni. Majd jöttek sorban a barátok. Mindenki életében ott van a példa, mikor megkérdezik tőled, hogy miként éled meg a világod, és a harmadik mondat után már az ő hasfájását hallgatod, mivel neki sokkal pocsékabb a helyzete, mint neked. Fel sem tűnik elsőre. Évek kellettek ahhoz, hogy leessen, kurva jó hallgatóság vagyok, és semmi több. Sok ember magánéletét jól meg tudtam ismerni, és még büszke is voltam arra, hogy bennem jól megbízhatnak. Hurrá! Úgy 23-24 lehettem, mikor belefutottam a nagy Ő-be (megint), és elbasztam (megint). Szétestem darabjaimra. Két hónapig nem mozdultam ki otthonról. És senki rám nem nyitotta az ajtót. Senki nem volt ott, ki kérdezzen. Mindenki élte az életét, senkinek nem volt szüksége támaszra. Majd megjelent egy cimbora, ki a társulatból már rég hiányzott, kézen fogott, és kivitt az utcára. Ezek után még egyszer megpróbáltam megbízni valakiben. Nem lehet az ember életében sok barát, én meg főleg szűken mértem őket, és amikor ráakadtam, akkor úgy gondoltam, nem lesz itt már semmi baj. Fel sem tűnt, hogy egy idő után nem bír a szemembe nézni, nem úgy beszél, mint rég. És akkor beütött a krach. Megtudtam, hogy kihasználta az egyik legfontosabb embert az életemben, gusztustalan, hazug, és geci önző mód, tudván, hogy ez az ember milyen szerepet tölt be az életemben. Így lett a nagy barát az az ember, kivel közöltem, soha többé nem akarom látni az életben. Ki erre közölte, hogy nem baj, megérte. És én ezért a paliért beleugrottam volna a tűzbe.
Innentől nem érdekelt senki. Szinte néha teszteltem azt, hogy ha valakinek elmondok valami olyat, minek kettőnk között kell maradnia, az mikor kerül nyilvánosságra. Nem kellett sokáig várni, max. a titokgazda az első lerészegedéséig.
Van egy jó cimborám, ki már lassan egy évtizede úgy hív fel, hogy „Mi van veled? Semmi?” Természetessé vált, hogy nincs olyan ember, kire rá tudnám erőszakolni az összes szart, mi bennem van. Nem is kerestem. Aztán elkezdtem írni, és nem is volt rá szükség. Ami nyomasztott, ami elgondolkoztatott, azt levéstem, vagy lerajzoltam.
Szinte természetellenessé vált az igazi őszinteség. Mert én mindent meg tudtam oldani magam. (Ahhamm…) Tanultam sok mindenkitől, itt van minden kérdés, mit fel kell tenni ahhoz, hogy kidumáltassak embereket, mikor bajban vannak, és kívülállóként tudom kezelni problémájukat. Be nem tenném a lábam valami pszichológushoz, mert szinte az összes kérdését tudnám, mivel segíthetne szóra bírni.
Ha valakit megbántok, akkor nagy bajban vagyok. Nem tudom mit mondjak, mert a helyébe képzelem magam, és minden szavamat hazugságnak hallom. Még akkor is, ha ő az egyetlen, kivel életem végéig megosztanék mindent, ha tehetném. Képtelen vagyok olyan helyzeteket kezelni, mik érzelmeken alapúak. Itthon, egy gép mellett, klaviatúrát ütögetve bármi kijön belőlem. A való világban nem megy. Nem tudom meddig. De azt tudom, hogy csak rajtam múlik, mint eddig bármi… mint az, hogy megtanuljak végre időzíteni.
