Olimpia – Mert azt szeressük

Első olimpiai emlékem, 1984 Los Angeles. A Jetpack-os ember. Pont ennyire emlékszem belőle. Pont 10 éves voltam, és egy 10 éves kölyöknek tulajdonképp mi más is ragadna be, mint egy Jetpack-os pasi.

Teltek a négy évek. Az olimpiai megnyitók nyűggé váltak, hiszen ki a francokat érdekel az a sok népviseletben ugrándozó akárki, órákon keresztül… Un…al..mas! Kezdődjön már a verseny, nah!

Tegnap délután, miközben vadul dolgozott mellettem a nyomtató, elkezdtem nézni a pekingi megnyitó ismétlését, mit ledarált az Eurosport. Néztem azt a 2600 dobost, ahogy egyszerre ütik a vizuált, néztem azt a fegyelmezettségbe burkolt történelemkönyvet, mi megjelent a stadionban, a hatalmas, és fejlett technológiát, mit segítségül hívtak a látvány érdekében, és azon gondolkoztam, hogy mennyire feladták a leckét a további olimpiai megnyitók szervezőinek. Lehet-e ennél nagyobbat, látványosabbat? Az a gyönyörű pergamen, a földgömb, amin a gravitációt meghazudtolóan szaladnak a táncosok, az a minden, az a monumentalitás… Nem, Peking elérte a csúcsot, látványvilágban.

És akkor azt látom – mert lekéstem az elejét – , hogy izzó vasként, egy ötkarika emelkedik, és mintha Kenneth Branagh nézne fel rá a statiszták között, párás szemmel.

Imádom az angolokat! Nem! Ez így, ebben a formában nem igaz! Nem élnék ott, tulajdonképp még az országukban sem jártam, de nem is vonz a hely. Azt hiszem, egy 100-as listán, mi a „hova mennél el legszívesebben” kérdést célozná, úgy a 60. lenne a szigetország.

Imádom, amit adnak, amit létrehoznak.

Imádom a Parlamentáris monarchiát, a történelmük azon részét, mikor egy csöpp sziget uralta a bolygó legnagyobb hányadát, az ipari forradalmat, és akkor még ott van a Top Gear, Monty Python, McLaren, Rowan Atkinson, James Bond, Aston Martin, meg a JAG, a Land Rover, némely Shakespeare dráma, Mike Oldfield, Jamiroquai, Goodwood fesztivál, Brands Hatch, Pán Péter, Harry Potter, Sherlock Holmes, Doctor Who, Guy Ritchie összes, Liam Neeson, Kenneth Branagh, Emma Thompson, Sean Connery, Hugh Laurie  …… egek! Tele tudnám írni ezt az oldalt.

London nem érte el Peking precizitását. London nem egy idegen kultúra gyönyörű bemutatását tárta elém. London behatolt baromi mélyre, és előrángatott valami olyat, mit még soha nem rángatott elő semmiféle szaros ünnepség. Nevetve, kedvesen tépte fel a kérget ott belül, a néhol csetlő-botló önkéntesekkel, a néhol csetlő-botló koreográfiával, és tátott szájjal néztem, hogy akkor most James Bond elmegy a királynőért (majd állam leesett, mikor rájöttem, ez nem trükk volt, mű királynővel, mű kutyákkal, mű kutyakiröhögéssel).

Igen, Anglia egy olyan ország, hol Daniel Craig kiröhögheti a királynő kutyáit, az egész földgolyó szeme láttára, és ezt a királynő elnézi.

És könnyesre röhögtem magam, ahogy Rowan Atkinson Vangelist játszik, és majd’ könnyesre áztattam magam, ahogy a sok Mary Poppins elüldözi a gonoszokat a gyerekek ágya mellől, és ahogy J.K. Rowling Pán Péterből olvasott. Ohhh… egek! És élvezték azt, mit csináltak. És mi másról kell szólnia négyévente a világnak, minthogy eltakarítunk az útból minden szart, a politikát, a gazdaságot, napi gondokat, a szennyet, és a mocskot, és élvezzük azt, ami van, az olimpiát, a velejáró sokszínűséget, méghozzá boldogan.

Kezdődjön hát a buli!

 

Ps: És az erről szóló posztokban nem szabad szerepelnie annak, hogy azon a pár diktátoron kívül, még ki állt karót nyelve, a hazáját képviselvén, a vendégpáholyokban. Nem szabad, mert ennek a témának nincs itt helye, de meg kell jegyezni, hogy láttuk!