….nem, ehhez nincs cím….

Azon töprengek, hogy mikor ordítottam úgy nővel utoljára úgy, mint ma tegnap.

Nemhogy az időpontot nem tudom, de a személyre sem emlékszem, ki olyan mértékű dühöt váltott volna ki belőlem, hogy ott nyomban nyakat tudtam volna tekerni. Mondjuk kellett hozzá jó pár feltételnek a megléte. 3óra alvás, minimális vércukorszint kávéval történő fenntartása, folyamatos sikertelenség a magyar kereskedelem útvesztőiben, és úgy három és fél óra folyamatos basztatás.

Mindig megpróbálom a határokat betartani. Meddig nem megyünk el. Mikor mondjuk az, hogy kiszállok, mert innentől, abban a környezetben, abban a szituációban mindenki vesztesként távozik, rúg be / ki ajtót.

Akkor szakad el a cérna, mikor nem hagynak kiszállni. Nincs érv, nincs józanság, nincsenek megfontolt mondatok, csak daráló van, mi folyamatosan őrli az akkor már jócskán meggyöngült idegrendszert. Az utolsó pillanatban, mikor már tör fel a düh, és vele együtt a kontrollálhatatlan mondatok, az ember fia vesz egy nagy levegőt, összecsomagol, és távozni akar, méghozzá szó nélkül, mert már mindent elmondott, nincs több, mit hozzáfűzhetne ahhoz témához, mi már három órája is süket füleket próbált elérni.

De nem lehet, baszki! És amikor az ember fia hazaér, akkor még elkezd csörögni a telefon, mi egy hosszú röppálya után valamelyik sarokba landol, és egyéb, számítástechnikai eszközök is valószínűleg rejtett hibákat fognak a közeljövőben produkálni, hiszen érzékeny elektronikával rendelkeznek, mik nem arra lettek kitalálva, hogy ütlegeljék őket.

Én nem tudom, hogy tudod e, milyen egyedül lenni ebben a szájbabaszott világban…