Mmmhese….

Kedves gyerekek! Egyszer volt, hol nem, az űr hatalmas sötétségéből előtűnt pár hatalmas, megdöbbentően hatalmas lény.

–          A kamera látószögében felbukkan az egyik. Kinézete szakállas, testét állatbőr fedi, jobb kezében egy hatalmas bunkó, és iszonytatóan vicsorít. Nincsenek szép fogai… A látószög változik, és feltűnik a lény mellett a Jupiter, mi alig nagyobb, mint lényünk. Útban van. A szörnyelet parázs tekintettel bámul rá, majd lazán suhint a bunkójával, és a gázgömb magja kiröppen a sárga, narancssárga felhők millió éves, rendezett színorgiájából, és a lendülettel együtt a gömbforma is az enyészetté válik, halovány porviharként száguld keresztül holdjain, majd ki a naprendszerből.  A kamera még két ilyen hatalmasságot lát felsejleni a feketeségből.

Céljuk a nap jobb oldalán felsejlő apró kék gömb. Nem tudjuk miért jöttek, de eltökéltségüket bizonyítja a káosz, mit maguk után hagytak a galaxisban. Nem csupán pusztítani akarnak, hisz egy pöcköléssel a napba hullana apró élőhelyünk. Körbeállják, üvöltenek, még egymással is összekapnak dühükben. Öklök csattannak állakon, bunkók suhannak testek mellett, mik ereje akár a napot is apró izzó parázsként szórnák szét az univerzumban.  Nyugszanak a kedélyek. Megállnak, tekintetük a haragból őrült vágyakozássá alakul, majd az óriások elkezdik tépni, kaparni a bolygó légkörét. Mintha egy hatalmas vászon szakadna, iszonyatos, fülsiketítő robajjal. Elektromos kisülések cikáznak az ujjaik között, miközben orkánszerű szelet sodornak magukkal. És csak tépik, csak tépik, és csak recseg, és közben azt gondolod, hogy…

 

Kibaszott vihar volt, nah….