….mint ember….

Én végigolvastam a vasárnapi poszttal kapcsolatos gondolataitokat. Rengeteg volt. Ez jó!

Viszont onnan indult az egész, majd egyszer-kétszer visszatért a téma, hogy a fotós mit tehet, mit engedhet meg magának. Hol van a határ a fotóriporter, és az ember között. Nagyon elment ez a téma.

Erről én írtam most nagyon sokat, majd kitöröltem. Szerintem a véleményemet sejtitek.

Nem hiszek abban, hogy a fotóriporter ember akkor is, míg a kamera mögött áll. Kötelessége az, hogy MINDENT megmutasson anélkül, hogy egy pillanatra is beavatkozzon a körülötte zajló eseményekbe. Neki nem feladata megoldani a problémát, és erre mindjárt fel is teszek egy kérdést. Azt, hogy a körülötte zajló eseményekkel hogy birkózik meg a lelke, az legyen a saját dolga, és abba ne szóljon bele senki. Nap mint nap történnek olyan események a földön, miről tudnia kell a világnak. A világot pedig fel kell rázni. Ha az halál, pusztulás, a földi pokol nyers bemutatása, akkor úgy, hogy mindezt kendőzetlenül, és nyersen elé tárom. A sajtóban megjelent fotók naponta ráznak fel embereket a karosszékből, naponta kelnek útra, nyúlnak a telefonjuk, bankkártyájuk, pénztárcájuk után. Kiszedtem nagyon sok képet Magyarországról, Afrikáról, Ázsiáról, a föld különböző pontjairól, az állatok és emberek mészárlásáról, a bolygó pusztításáról, mik tömegeket mozgattak meg, mik segélyszervezeteknek, alapítványoknak, civil szervezeteknek létfontosságú ahhoz, hogy pénzhez, vagy emberi erőforráshoz jussanak.

Majd ezeket is kitöröltem. De annyi erővel, amennyivel ezt a posztot megírom, azt is megtarthattam volna.

És még egyszer! Ha valaki azt a szakmát választja, hogy fotóban mutatja be világa történetét, annak NEM feladata a történések megoldása. Így is rettentő nagy munkája van benne, így is rettentő sok áldozatot hoz, mire senki nem gondol, mikor kinyitja az újságot, lapozza a netet, majd szörnyed, felháborod, keseredik.

És ennek a posztnak sem célja megoldást találni a föld gondjaira, viszont maximálisan védelmébe veszi azokat az embereket, kik naponta olyan helyeken járnak, dolgoznak, hol ennek a posztnak az olvasói két napig nem maradnának életben.

Ezt a videót pedig a földön mindenkinek látnia kell. Meg kell mutatni, hogy merre tart a világ, mit áldoznak fel azok, kik ezt bemutatják.

És akik még mindig vitatkoznának azon kijelentésemen, hogy egy fotós nem lehet ember, míg a kamera mögött áll, azoknak legyen itt egy kérdés:

Másodtiszt vagy egy hajón. Elsüllyedt. Egy darab mentőcsónakban ülsz, mi tele van nőkkel, és gyerekekkel. Körülötted még van 30pali a vízben, ki fuldoklik, és akik mindenáron fel akarnak jutni a mentőcsónakba. Senkit nem engedhetsz fel, mert a csónak is elsüllyed. Helyet nem cserélhetsz egy fuldoklóval sem, mert egyrészt miért lenne értékesebb nálad, másrészt nem is értékesebb, hiszen csak te tudod, hogy miként képesek túlélni a katasztrófát a csónakban ülők. Ez a hivatásod. Az emberek, kik az életükért küzdenek, már húzzák le a csónakot. És van nálad egy fegyver.

Mit teszel? Hajós leszel, ki ismeri a túlélés néha kőkemény szabályait, vagy ember?

Posztom a jelenközpontú, így most nem nyúlunk vissza a múltba.