Hát, nem igazán tudtam eldönteni 
délután, hogy akarok e bejönni a gályára. Kinek kellenek azok a kérdések, hogy mik történtek az ünnepek alatt?
Egyszer azért végigfutott az agyamon, hogy eldurran a fejem, és tartok egy órás üvöltözést arról, hogy mi is volt, míg nem voltam dolgozni. Biztos soha többé nem kérdeznek semmit. Pár száz levél azért befutott a céges postaládámba, minek árnézése kb. 4percbe került. Tök jelentéktelen, tök érdektelen írások mindenféle jókívánsággal, reklámmal, tájékoztatóval, és LB-s üzenettel. Mert még jönnek az LB-ről a levelek, bár ha nem írtam volna oda, hogy köszönöm, de nem kérek, akkor nem is gyanúsítgatnák senkit idiotizmussal.
Azért bíztam benne, hogy itt legalább lesz valami történés, valami nagy poén, mit megpróbálok kifigurázni.
De nem!
Végigolvastam, hogy eddig mit írtam ide, és véresen szánalmas.
Figyelj, ez történt ma:
Felkeltem.
Egyedül.
Megint
Ebbe belegondoltam.
Erre rágyújtottam.
Dolgoztam délig (mi, a végeredményét tekintve a vicc kategóriába sorolható).
Bejöttem a melóba.
Rájöttem, hogy otthon hagytam megint a telefonom, de tulajdonképp rohadt mód nincs is rá szükségem.
Mindig visszakérdeztem, ha kérdeztek.
Megittam már három kávét.
Elszámolták a fizetésem, mit leszartam ismételten.
Most posztot írok a blogomra.
Rettentően izgalmas pillanatok ezek, mik megosztás után vágyakoztak….
Ahhamm…
