Mi? Hogy való világ?

A comment:com –on belefutottam egy cikkbe, mi egy olvasó gyötrő kérdéseit tárja a világ elé, várva a reagálásokat, és „talán” a megfejtést az élet azon nagy talányára, hogy…

(…) Az egész onnan indult, hogy számomra nagyon furcsa volt a párbajt lezáró szavazati arány, amely ugyanazt az arányú győzelmet hozta Alekosznak Gombival szemben, mint amilyen aránnyal Zsófit is kiejtette. Ez számomra nagyon meglepő volt, számítottam erre a végeredményre, de erre az arányra nem. (…)

Én meg csak ülök a monitor előtt, nézek ki a fejemből, de olyan bárgyún, hogy éreztem az arcizmaimon, milyen birka képem lehetet, és a hökkenet után törnek elő a kérdések.

Először az olyan természetesek, mint a „Mivan?”, „Ki az a Gombi, nem is beszélve az Alekoszról?”, „Már itt is ez a szar?”, stb.

Én néztem reality műsorokat. Tényleg! Az első volt a Viasat, Bár címűje, valamikor 2001-ben (rendesen vissza kellett néznem a nevét, időpontját…). Az volt a pláne, hogy akkoriban még az ICQ-n keresztül, ingyen sms-t lehetett küldeni. Soha nem fogom elfelejteni, hogy egy cimborával ültünk a gép előtt, és szavazati arányokat fordítottunk meg a cuccal, és ezen nagyon kellett röhögni. Még a csaj levelei is talán megvannak az otthoni gépen, ki ezért roppant hálás volt (nem úúúgy…., amúgy!).

Aztán volt hosszú-hosszú szünet, és belefutottam a Survivor nevezetűbe. Akkor már kezdtem valóban nagykorú lenni, és rájöttem arra, hogy attól függetlenül, hogy itt más, extrém környezetbe vannak helyezve a szereplők, szellemi, és fizikai megterhelésnek vannak kitéve, behányok magától az embertől. Mármint a fajtól, ki csúcsragadozónak kinevezetten uralkodik a bolygón. Mert meglátod igazi jellemét. A néha lesújtó intelligenciáját, mennyire képes saját előrejutása érdekében elveszteni az ítélőképességét, mennyire tud elrugaszkodni a realitásoktól, magyarán miként dobná ki a saját anyját az utcasarokra kurválkodni 5 forintért, vagy 5 perc hírnévért. És mivel ezt látom a mindennapjaimban, ezért egy idő után elképzelhetetlenné vált, hogy ezt beengedjem a privát szférámba, vagyis a szobámba a tévén keresztül.

Komolyan mondom, nagyon komolyan, és most nagyon szélsőséges leszek, hogy ahhoz tudom hasonlítani a rality műsorokat, mintha az állatkertbe felállítanánk 100m2-es területen egy kalitkát kalickát ….. rácsot, nah, és oda bezárnék 40db autistát, majd jegyet szednék az emberektől azért, hogy rajtuk röhögjenek. Tehát nem csak a műsor, ami számomra vállalhatatlan, de maga az ember sem, ki napról-napra odarohan a tele-vízió elé, és azt nézi, hogy…. Hogy mit?

Nézek x számú olyan embert, kik a saját életükben működésképtelenek, és azok 5 perc hírnév miatt képesek levetkőzni emberi mivoltukat? Nem is az a pláne, hogy levetkőzik, de tudtában sincsenek ennek, mert…. Mert?

A Brazíliából, és a hasonló, gazdaságilag nyomorult vidékekről érkező sorozatokat, és azok jelentőségét, működését már évtizedek óta elemzik, és meg is értem őket. Nagy szar van körülötted, be kell vinni téged egy mesevilágba, egy olyan történetbe, hol naponta arra vársz, hogy a jó elnyerje jutalmát, a gonosz meg bűnhődjön. Ha nem marasztalnak a kunyhódban, akkor nagy esélye van annak, hogy kinyitod a szemed, öntudatra ébredsz, és felgyújtod a királyi palotát. Stimt! Vannak karakterek, mivel szeretnél azonosulni.

De könyörgöm! Ebben az országban heti 2milló ember vajon kivel szeretne azonosulni? Azzal az x számú „autistával” (elnézést az autistáktól!!!) ? Emberekkel, kik az életüket annyira elkúrták, hogy már mindenre képesek művi boldogulásért?

Hogy van ez? Nem értem!

Ps: A „De olyan vicces, amikor….” kezdetű, és lényegű kommenteket élből törlöm! Inkább le sem írd. Legyen illúzióm arról, hogy még valaha akarok veled beszélgetni.