Az egész úgy kezdődött, hogy rutinosan – nehogy onnan kelljen visszafordulnom – felhívom az ELMŰ-s ribancot – ez lesz az elnevezésük, ha tetszik, ha nem. Kb. 40 percembe fájt, míg beszélni tudtam vele, de nem voltam ideges, mert ideges ember nincs, csak hülye – mondtam ezt reggel.
Megkérdezem tőle, hogy mondja meg, szolgáltató váltáshoz milyen hivatalos, előre kitöltött iratok kellenek. Asszongya a ribanc, hogy csupán az előző szolgáltatótól kapott felmondás kell, és személyi / lakcím kártya. Nézek kérdően a telefonomra. Biztos? – kíváncsiskodok tovább. Ohh. igen, semmi más nem kell! – mondj ő!
Bemegyek, sorba állok (tudtam, hogy nem kell, de ilyenekről a kibaszott szekuritist nem lehetett meggyőzni), majd a pultnál asszongya a csaj, hogy nem kell tökölnöm sorszámmal, mehet ez anélkül is, csak várjam meg a kolléganőjét (ki nagy valószínűséggel egy másik szekust elégített ki orálisan, ebédidőben), és mindjárt intéződik.
Hurrá! – mondom én, és várok. Megjelenik a másik ribanc, ki annyit költött a szemüvegére, meg a műkörmeire, mint amennyi a kígyózó sorban szenvedő szerencsétlenek átlagfizetése, és odabasz elém egy papírt, hogy töltsem ki, és írassam alá két tanúval. De ők nem lesznek tanuk! – vágja rá, döbbent arcomat látva.
Elmész te a jó kurva anyádba! (nem ő, a rendszer, de most ő, mert az empátia ma bedugta a kibaszott fejét a kiaszott homokba!)
Most fogom, és bebaszom magam a TV elé, előveszek valami baszós-kardozós szart, és – „pár” kivétellel – mindenki megdögölhet! MOST!
