Ma mindent nagyon kell!

Reggel, egy közel 10órás tömény piálás után, otthon nagyon kellett hányni. Nem tudtam. Pár perc múlva álomba ájultam magam, így hát ezen túlléptünk.

Majd délben nagyon kellett beszélnem azzal a nővel, kiről ma bebizonyosodott, hogy szeretem. Néztem, ahogy a karácsonyi ajándékát csomagolja ki, ahogy felkacag, és rájöttem ott, hogy tudnék ezzel élni.

Aztán nagyon kellett önuralmat gyakorolnom, mikor egy kávézóban elmesélte, kibe szeretett bele.

Majd hazafelé nagyon kellett volna bőgnöm.

Nincsenek könnyeim. Elapadtak a hosszú évek során.

Nincsenek könnyeim, mint ahogy nincs erő bennem, hogy küzdjek érte. Végülis mit akarok én? Megtalálta élete párját, rájött, hogy velem nem tud mit kezdeni, és ennyi volt. Pont.

Nagyon ki kéne írnom magamból minden érzésem, nagyon meg kéne szabadulni tőlük, meg már lassan nem tudom kezelni őket.

Egyszerűen nem volt bennem erő, hogy megmondjam neki, mit érzek. Nem volt hozzá pofám. Azt akarom, hogy boldog legyen, mert megérdemli. Nem szarhatok bele az érzéseibe, nem baszhatom szét senkinek az életét, önző mód, mert éppen úgy érzek valamit, ahogy. Megtették velem. Én is megtettem másokkal. Nekem nincs semmim, csak holmi szaros elvek, mik hosszú évek alatt megértek.

Jobb félreállni.

De meddig?

Nincs több szavam, mert végre elhomályosult a monitor.

A show most nem megy tovább, a függöny legördült, és nem lehet mögélátni.

Képtelen vagyok elaludni. Lassan este 10, és nem megy… Nézem a tv-t, és nem látok mást, mint ahogy elbúcsúzok tőle. Azt az iszonyatosan kínos szituációt látom, mikor megkérdeztem, merre megy tovább, és ő annyit mondott, hogy jönnek érte.

Én már tényleg nem gondoltam volna, hogy ebben az évben jöhet még valami.

Valami, mi ennyire őrjítően szétbassza a tudatom…

Hányingerem van.

Mindent kiadnék magamból. az egész elkúrt eddigi életemet beleöklendezném a lefolyóba…