Nagyon nagy bajban vagyok…
Úgy is mondhatnám, elveim ellen cselekszem, és ez baj… szóval, fel kell adni valamit, valamiért. Az a legnagyobb baj, ha valaki egyszer, egy véletlen pillanatban, a pénz miatt adja fel elveit. Na, az gáz, és bárhogy is lehet ezt magyarázni, gáz marad.
Tudod, hogy mi a véleményem a Facebook, és társainak (Google, M$, stb) uralmáról, a weben. Meg gondolom sejted, hogy mi a véleményem a „lájk” nemzedékről (bár azt hiszem, hogy ezt nem fejtettem ki soha annyira, mint amennyire szerettem volna). Viszont, nem tudom fejtegetni, hiszen az ötödik mondatom már arról szólna, miszerint az összes olyan ember, ki hetente 1,2 percnél többet használja a különböző közösségi alkalmazások összességét, az nem más, mint idióta. Leidiótázni azokat, kik segítségét várom? Visszás a cucc, nem? Eléggé…
Így hát ezt most felejtsük el.
Önreklám. Gondolom azt, hogy én ezt soha nem csinálnám, mert szerény vagyok, mint állat (Pap akarok lenni, az isten bassza meg!). Aztán belegondolok abba, hogy évek óta posztolok a weben, hát mi ez, ha nem az önreklám csúcsa? És ha már így, akkor folytassuk azzal, hogy…
Itt van ez a cucc, mi mostan készül: Ajjjajajajajajjj… Ide gyűjtök (minek még a nevét is utálom…) követőket, lájkolókat (egyszer Mártám elmagyarázta mi a különbség a kettő között, de valószínű, hogy egyik fülemen be, másikon…) fasztudja mit, csak jó sokan legyenek, és abból vendégek is származzanak, mert (és ekkor be kéne engedjelek a pénztárcámba, de nem foglak, mert vannak határok)…. köll a fény az alagút végén.
És most megesküszöm – még a napokban elpostázok egy rakat mélt, ha belefutsz abba is, akkor bocs – , hogy ez volt itt az első, és utolsó reklám. Soha többé!
Na most kéne leinnom magam, mint állat…
