Két klikk az ikonra, postaláda megnyit.
Ül, hátradől, és a szeméből tükröződik a monitor fénye.
Figyeli a felbukkanó feliratot.
Beérkezett levelek fogadása.
Töpreng.
Vár, ahogy az animáció játszik a program sarkában azon gondolkozik, hogy vajon…. Majd megrázza a fejét. Nincs vajon. Eltűntek a talánok.
Végigfuttatja gondolatban az elmúlt pár hetet, annak minden kaotikus, és reményekkel teli, majd őrületbe átcsapó történeteivel együtt.
Mennyi gondolatot fogalmaztak meg róla az emberek. Hirtelen annyian látták…. Nem, nem látták. Próbálták látni.
Te a szenvedésért élsz. Az a lételemed.
Hirtelen tör fel a hányinger. Szabad utat engedne neki, de van amit nem lehet kiüríteni a szervezetből.
Mennyire könnyű ezt kimondani. Mennyire egyszerű. Te a szenvedésért élsz. Nem egyszer hallotta. Biztos valami filmben lehetett kulcsmondat, hogy ennyien fogalmaztak így. Nem látta. A Casablanca forog a háttérben. Biztos nem abban volt. Bogartnak biztos nem mondott ilyet Bergman.
Küldés – fogadás kész!
Megint egy nap eltelt. Nincs vajon. Mára eltűntek a talánok.
Visszafordul a képek felé. Mi volt a feladat? Az Andrássy út viszonya…. Mivel is? Az emberrel? Önmagával? A fotóssal? Hajnali fél négyre izzadta ki a képeket. Délelőtt, mikor megkérdezik, hogy mire is, és hogyan, hogy jött, akkor nem tud mit válaszolni. Túl sok lenne. Túl személyes. Talán még maga is elgondolkozna a válaszon. Talán meg sem tudja válaszolni azt, hogy miiként jutott el idáig. És talán semmi köze sincs az Andrássy úthoz…
Vannak emberek, akik a fájdalomból nyernek erőt… akik akkor érzik, hogy élnek, ha szenvednek… Művészek, kik boldogan, kiegyensúlyozottan alkotni képtelenek… de ismerjük a történelmi gyakorlatot… a szenvedve, nyomorban alkotó művészek munkái, személyük csak haláluk után lesz elismerve…
Ér annyit az alkotás, hogy kétes kimenetelű elismerést kapjon a művész elhunyta után? Kevesebbet ér az élete, mint az, hogy ‘esetleg’ elismerjék, akkor amikor már erről mit sem tud?
Ne halj meg éltedben, mert nem biztos, hogy élni fogsz halálodban…
A szenvedés, biztonságos érzés.
Attól rosszabb nem jöhet, csak jobb, de a jobbtól is tartózkodik az illető, mert hiszi/véli, hogy újra szenvedés lesz a vége, így meg sem próbálja. Nem akarja jól érezni magát, hogy aztán ismét elveszíthessen valamit… Inkább válassza a biztonságos lemondást, mint vállalja a bizonytalan kellemest… Aki szenvedést válassza, az nem mazochista, ellenkezőleg. Ez önvédelem a nagyobb fájdalomtól…
Ez is, mint minden nagyon vitatható…
szerintem….