Kb. reggel kilenc magasságában visszatértem a valóságba. Jöjjön a mantra: Ez nem az én életem, ez nem az én életem, ez nem az én világom, ez nem az én világom, ez csak fikció, mindjárt felébredek, mindjárt….
Még az első kávém sem sikerült nyugodtan. Telefonálj az akármilyen cégnek, hogy tulajdonképp mi a franc történt az elmúlt héten, és miért nem, hívd vissza ez, derítsd ki azt, pedig minden olyan olajozottan kellett volna történjen. De nem, Valami kibaszott fikcióban élek, ahol…
Tegnap reggel nyolcra visszavittem 6 sörösüveget a tibódi kocsmárosasszonynak, mert megígértem neki, hiszen az ő életében, az ő világában roppant fontos gyűjteni az üres sörösüvegeket. Nekem nem az. Az ígéret volt a fontos. Ebben az izében, az ígéret nem számít. Mielőtt elutaztam volna, beestem a fodrászhoz, és egy beszélgetésnek voltam fültanúja, miben a szereplők egy 60 körüli pasi, és a fodrász nő volt. A pasinak volt egy mondata, mi megfogott. Abban a régi szép világban – mit ő régi szép világnak titulált, és én ennek nem mondok ellent – egy kézfogás a megállapodás alapja volt, mit nem volt illendő megszegni. Az volt a bizalom jele. Nem látok jeleket. Eltűntek. Nem érték már.
El kell menni innen. Telefon, és mindenféle elektronikus kapcsolatot hátrahagyva, és aki erre azt mondja, hogy „mi van, menekülsz a problémák elől?” azt jól kiröhögni, mert kettőnk közül ő az, ki nem érti a lényeget.
Most megyek, felemelem a telefon, és elkezdek egy kicsit ordibálni olyan ügyfélszolgálatosokkal, kik lehet, hogy tök ártatlanok, és nem is lenne velük szabad ordibálni, de hát mit tegyek? Az első kávémat sem tudtam nyugodtam meginni ebben az országban….
