Kissé zakkantan….

A kőkemény, éccakai, két órás alvásom rövid összefoglalóját olvashatjátok.

És akkor Zap a hátára veti zsákját, és épp mászik le a Kili lábán. Már az út elején, Görögországban ledumálta a vezetőkkel, hogy nem megy haza velük, csatlakozik egy másik csoporthoz, kik a Viktória-vízeséshez tartanak. Gondolom Lusaka lehetett az ütközési pont, de ez nem hangzott el álmomban… Laza 2000 km, keresztbe Tanzánián, és Zambián. Nem a cél az érdekes, hanem az oda vezető út, mi napokig tart egy baszottvén Land Rover hátán. A megállók kis faluk, tábortüzek, a csöpp fekete kölykök áradata. Terv, hogy 35mm-es obival fotózzam végig Afrikát, semmi mással. Megdöbbentő portrék születnek. Kell a világnak, hogy egész közelről mutasd a történetet. Ez az a hely, ahonnan mindenki származik, ez az a hely, mit idegennek, távolinak, rémesnek tartunk, és ez az a hely, mit magára hagytunk, amivel nem törődünk. Elképesztően fontos földrésznek kéne lenni abban a korban, miben az a lényeg, hogy épp milyen lcd tv van a lakásban, és ahol egy iPhone státuszszimbólum, és nem egy egyszerű használati tárgy. Angolul próbálnak velem beszélni a helyiek, de mivel ennyi erővel akár assembly-be is kódolhatnák, így elmutogatom nekik, hogy szuahéliül tanítsanak. Majd az egyik mutogat, hogy kövessem, és elkísér a vénekhez, ahol… Még beugrott valami olyasmi, hogy Afrikát látni, és meghalni, és itt vége a mozinak.

Nah, ezt a meghatározó, már-már vallásos (bár tudnám milyen az) élménynek beillő pár percet sikerült ismét faszán összefoglalni. Fogalmazásgátlásom elsődleges okaként jelöljük meg azt, hogy reggel felvettem egy olyan farmert, mi még soha nem volt rajtam – bár vagy két éve küzd a használatért – és az a gyanúm, hogy én ezt benéztem. Pasira ilyen nadrágot nem faraghatott egy szabó sem, mert gyakorlatilag fel tudtam volna sikítani, mikor beültem az autóba.

Adj egy kávét! Haldoklom…