Ki vagy?

Hosszú-hosszú hetek óta tegnap röhögtem úgy igazán fel, de akkor is szinte csak kínomban. Anett apjával beszéltem telefonon, és megdumáltuk, hogy mikor hozza fel a kiscsajt az anyja hozzám, majd elkezdtünk dumálni az életről, a világmindenségről, meg mindenről. Majd a rohadék rákérdezett arra, mit próbáltam nagy ívben elkerülni, és majdnem sikerült is, mármint mi újság vele.

Én meg elkezdtem beszélni. Próbáltam a sztorit annyira leszűkíteni, hogy ne kelljen hallani sokszor, mennyire egy idióta állat vagyok, és egyébként meg ott kavart körülöttem egy takarítónő (este 6-kor???), vele meg nem szerettem volna megosztani magánéletem bizonyos részleteit, tehát rövidre fogtuk a történet kibeszélését.

Természetesen semmi részvét nem volt a rohadékban, de nem is vártam mást.

Visszajött minden egycsapásra. A tizenéves énünk, a különböző szituációkra való reagálásaink. Olyan érzésem volt, mintha megint ott ülnénk a téren, röhögnénk más kínjain, beszólogatnánk a másiknak akár kerek mondatokkal, akár csak odavetett szavakkal.

– És akkor most mit akarsz csinálni?
– Nem tudom…
– Szerintem keresd meg a palit, és ásd el…

Érted? Tehát ezek a spontán beszólások hiányoznak a világomból. Minden komoly. Minden olyan felnőttes, és már kezdem elfelejteni, hogy honnan jöttem, milyen világból, és a problémáinkat mennyire lehet humorral …… könnyebbé tenni.

Ennyire döbbenetesen még sosem hasított belém az, hogy ha most valaki azt a pofonegyszerű kérdést feltenné; „ki vagy?”, akkor én arra nem tudnék válaszolni. Nemhogy kifejezni nem tudnám pontosan, de konkrétan egy kurva szó nem hagyná el a szám.

Hogy ki vagyok?

Egy sárkupac a szemétdomb tövében, ki arról álmodik, hogy egyszer majd a tőzsdére viszik a sárkupacokat is…