Egy jó beszélgetés este, majd valami lazítás….
Figyelj, ha még nem láttad (én tegnap, vagy ma hajnalban, vagy mittudoménmikor), akkor ennek a címe legyen… „Közmunkás? És mint csináltok? ……gereblyézek.”
Reggelre letisztulva, ágyból ki, Newsroom évadzáró (Don, Maggie, Jim, Lisa katyvaszt addig fogják húzni, míg magával nem rántja az egész cuccot, és akkor nagyon szomorú, és egyben nagyon kritikus leszek), fasza tiszta lappal indul a nap.
És akkor ránézek a telefonomra.
Három másodperc. Ennyi volt, hogy a világ, amivel reggel nincs is nagy baj – kisebb-nagyobb, de egyszer tán rendbe rakható hiányosságai ellenére – egy pillanat alatt elsötétüljön, hamu hulljon az égből, égett szörnyek kaparják magukat a felszínre, kiknek repedezett bőrőrük alól izzó lávaként sejlik fel a pokoli hajtóerő, mi űzi őket a pusztításra.
Méreg nagy része kiadva, ír.
Kell egy burok. Tök mindegy hogy hívják. Humor, blog, család, barátok, szerelem, szerető, gyerek, zene, film, ecset, kamera, autó, repülő csészealj. Ott kell lenni a zsebben, hogy mindig elő lehessen kaparni. Ami képes arra, hogy belebúj, és távol tartson a sötéttől, hamutól, szörnyektől. Ellenkező esetben azt veszed észre, hogy a bőröd mintha szürkülne, repedezne, a kezeden az erek elkezdenek világítani.
Ugye nem akarod, hogy erre én (vagy bárki más) reagáljon? 😉