Kb. olyan a hangulatom, mint a Word Press Photo 2015-nek, szóval lássuk, hogy mi is volt idén…

Azt hiszem úgy 12 óta hanyagolom ezt a kiállítást (is), és jó okkal. Most is csak azért, mert épp ott volt dolgom, és hamár, akkor nézzünk körbe, hátha változott valami. Ezúton kijelenthetem, hogy nem, nem változott. Úgy nem értem a koncepciót évek óta, vagy nem vagyok jelen rajta csak testben, vagy nem nekem szól, vagy….nem értem. A kiállítást 97 912 fotóból rakták válogatták ki, és totálisan érthetetlen, hogy mi járhatott a válogatók fejében, vagy tényleg velem van itten a problema, kéremszépen.

Ha 98ezer fotóból tényleg ezek voltak azok, mik tömegek gondolkodásmódját képes megváltoztatni, érzelmeket kicsiholni, maradandót alkotni szellemekben, lelkekben, és én ezt nem tudom magamévá tenni, akkor nagyon sok mindent át kell értékelnem, mert nagyjából az egész kupacot úgy basztam volna ki a szemétbe, hogy emléke sem marad a cuccnak.

És akkor a hangulat. Mert azt kellett mondani, hogy akkor most keressük meg a kiállítás 5 pozitív hangvételű képét. Majd csökkentsük ezt legalább háromra. És akkor sem…  Figyelj, én elhiszem azt, hogy Amszterdamban nem épült bele az emberek lelkébe a mély depresszióval kevert közöny – mint itthon – és a világ eseményeiből a rettenetet kell kiemelni, de itthon annyi a rettenet, hogy tulajdonképp már semmi kiemelkedő érzelemhullámot nem kelt az, hogy Laurinda a hátrányos helyzetű kislány várja a buszt Ausztráliában. És? Beülök az autóba, és 100 km-es körben fotózok ilyet, nagyjából 35e példányban, és akkor még hol van az országhatár… Ez Amszterdamban biztos nagy kaland lehet, hol 400e a nettó minimálbér, de itthon ugyan mit mozgat meg? És mit is kéne megmozgatni?

Mutasd meg a szörnyet!

Node a szörnyet csak akkor tudod megmutatni, ha van annak ellentettje, nem? Ebéd után mit érdekel a fotó egy nagy tál spagettiről? Kellenek a behatások minden oldalról. Mutasd meg, hogy miként nevetnek ott, ahol el sem tudod képzelni, hogy lehet nevetni. Mutasd a lehetetlent, ámuljon, borzongjon a néző, és úgy menjen el a kiállításról, hogy egyik szeme nevet, míg a másik sír. Legyen témája a cuccról, tudjon gondolkozni rajta, inspirálja valamire….tudomisén…. hívja fel a barátait, hogy üljenek ki az utolsó napsütésre, vagy menjen el tüntetni, látogassa meg a nagymamát, nézzen magának egy tanyát, és meneküljön a városból, jelentkezzen karitatív szervezetbe, találja fel a spanyol viaszt, bánom én… Csak legyen olyan mondanivalója a kiállításnak, mi képes megmozgatni az emberek agyát.

DE ha mégis kimész és megnézed, mert épp nincs másra elbaszni pár órád, akkor irány az első elemelten lévő Pictorial Collective, hol magyar fotóriporterek képeit láthatod, és ott tényleg van pár olyan fotó, ami előtt meg kell állnod hosszú-hosszú percekre, és a végén azon kell gondolkoznod, hogy ezek mi a francért nem a főhelyen állnak.

Próbáljátok legközelebb így, és akkor kimegyek, és leülök elé