Jordánia – Mózes és Jézus lábnyomaiban, plusz a kincs, és lassan vége

Reggel na mi van, na mi? Hát persze, kómából ébredés, kávé, autóba be, törülközőt ne hozz, majd adnak. Perszehogy beraktam egyet, csakhogy legyen mit cipelni a kamera mellett. Gratula…

Első állomás a Nebo hegy.

Itten megállt Mózes 40  évnyi vándorlás után, mert szólítottá isten, hogy sasolj ide gyermekem, ez itten a Kánaán, de be ne tedd a lábad, mert lesújtok reád haragommal. Betette. Lesújtott. Ott temették el.

Ez az a hely hol mindenki azt mondja, ellátni a végletekig, Jeruzsálem, Jerikó, de még senki nem látott el odáig. Erről egy vicc jutna eszembe, ha lenne agyam, mi most nincs…

Szóval megálltam ott, ahol Mózes (jó, lehet, nem pont ott), és azon tűnődtem, hogy vajon melyik évszakban lehetett, ama szemet gyönyörködtető látvány, merthogy itten kopár hegyek vannak, és 40 évnyi vándorút során simán elgyalogolhattak volna valami szebb helyig, hacsaknem körbe-körbe jártak. De mint tudjuk, az Ószövetség nem egy vicclap, szóval biztos volt ok, meg indok. Mondjuk a tenger, de azt beszpoták, mert meghóót! Ugorjunk.

Jah, de az arabok. Persze, az első parkolóhelyet nem veszem észre, így hát beállok a másodikhoz, mi nem stimmelt, mert buszok voltak. Nekem egy üresen, 2,2 tonnás vas már busz. És?

Látom a tükörből, hogy egy egyenruhás őr feltápászkodik a helyéről, kilép a kuckóból, és halált megvető lazasággal jön a verdához. „Sir”-nek szólít, mosolyog, megmutatja, hogy hol parkolnak a velem egy súlycsoportban lévők, majd mosolyog, és kedves. Dögöljek meg, ha találkozok itthon egy ilyennel, akkor letérdelek, és megcsókolom a lábát!

Szóval, séta a hegyen, pápai emlékmű, kilátás, rettentő sok mozaik, miket még ott sem sikerült megszeretnem, félig kész emlékmonstrum, irány le a hegyről.

Szerpentin, kacskaring, kurvajó, és tuti látvány az egész.

A következő cél a keresztelő hely.

Namost, én feladtam, hogy megkeressem a helyet a térképen. Aki erre ráakad, az…. küldje el ide kommentbe a hivatkozást, mi nem csak holmi légi / műhold kép, hanem utat mutat. Valahol a Jordán folyó partján, a holt tengertől északra ott van bizony. Mivel erős ateizmusom hátráltatott Jézus életéből, munkásságából való felkészülésben, így hát csak annyit mondhatok, hogy a pali ott keresztelkedett meg.

Ellenőrző pontok, ellenőrző pontok hátán, Hummerek tetején jókora géppuskák, katonák, sasol itt mindenki, mindenkit. A szegény zarándokoknak egy nyugalmas pillanata nem lehet.

Az út elején buszra kell szállnod. Csöpp jármű, sofőrrel, idegenvezetővel. Kapsz egy vibrátort (sic!) narrátort, mi úgy néz ki, mint egy vibrátor, na… kis szerszám, tele gombokkal, kártyaolvasóval, „egyes ponthoz érkeztünk, húzd le a kártyán, és elkezd dumálni”, különböző nyelveken (Oroszul kurvajó! Beszarsz!) megérkezünk a kiindulóponthoz, hol ösvény vezet végig. Először a szabad ég alatt, majd egy nagyközönség számára keresztelkedhető építmény után, lassan bejutsz a fák közé.

Nahkérem, úgy van felépítve az út, hogy ha vallásos lennék, csordultig áhítattal, akkor bizony ezen a helyen döbbenve sétálnék végig, és a lelkem a nirvánában az egekben röpdösne, és igazán közel érezném magam mindahhoz, mit a vallásom hirdet évezredek óta. Istenbizony, egyszer előveszem a bibliát.

Szóval elérkeztünk egy helyhez, hol templom állt, most kőhalom (nem bírtam kihagyni), hol minden rettentő régi, és kiszárad, meg bibliailag fontos tényező volt (mondták mijjaz, de az írón erőt vett az irónia), majd pár perc, és a fogadott hajcsárunk csapott egyet ostorával, és indulás a végponthoz, a keresztelő helyhez.

Templom, aranyozott kupolákkal, fehér galambokkal, fából ácsolt lejárat, kőtábla hirdeti, itt bizony a Jordán folyó csordogál. A cucc végén egy vörös vonal, ez biza a Jordán-izraeli határ, és ezt tudatosítják egy géppisztolyos őrrel, de ha ez nem lenne elég, akkor 20 méterrel szemben, ott sasolnak az izraeliek, csőre töltött 88 mm-es ütegekkel, és minden mással, szóval látod, itt előbb lőnek, majd aztán kérdeznek.

Fotók, áhítat, szenteltvíz, mehetünk. Tudom, ezt gyorsan lezárom, de én meg a vallás…. Szóval nem vagyunk jóban, viszont teljességgel megértem azt, aki elhűlve, könnyekkel a szemében megy oda, mert a hely képes végletekig fokozni az érzelmeket, már ha vannak. Séta a buszhoz, a munkagépek dolgoznak ezerrel. Nem lesz itt olyan gyülekezet, mi ne állítana templomot, ez hótziher.

Buszra fel, buszról le, vibrátorokat leadni, irány a verda.

Jön a pihenés. Mert ez után a hét után, jár legalább 5 óra nyugi.

Most hogy fogsz utálni, amikor azt mondom, hogy Holt tenger, 5 csillagos Marriott szálloda, és full luxus (mi tele van legyekkel, de ne legyél már magyar…). Bejárat, őr, hova, minek, miért. Jöttünk segget áztatni. Oké! Bejelentkezést néz, autó alját tükrökkel átvizsgál, drogkeres, stb, (mint ha a pentagonba akarnánk belépni) mehetünk, vigyorog. Belibbenünk, átvilágít, detektor, beértünk. És a recepciósnak nincs tolla, basszus. Én akartam neki adni ajándékba, de azt mondták, hogy inkább ne. Pedig jó toll volt. (Zaaap, ne legyél már ilyen!) Belép, kilép, medence, szökőkút, csobogó, vízesés hegyek. Rabszolgák sürögnek-forognak, nah, húzzunk enni!

Ááámerikáái étterem. Tele trófeákkal a különböző ligákból. Basszus, olyan réztáblás NFL képek voltak, hogy nem tudom mi tartott vissza attól, hogy egyet le ne lopjak. Itthon a torkomat elvágták volna egy ilyenért is. Zabáljunk hamburgert, sült krumplival, sörrel, és röhögjünk hozzá jókat. Beszarsz, olyan jó volt.

Degesz, ki a medencékhez, majd le a holt tengerhez. Igen, fenntart a víz. Nem, nem tudsz elmerülni, csak ha rád nem ejtenek egy tankerhajót. Iszappakolás, vissza a vízbe, majd ki belőle, mert képtelenség 15 percnél tovább maradni a cuccban, mivel lerágja rólad a húst. Iszapot loptunk, érted!? Iszapot. Nem én! Ők! De én cigöltem haza. Repülőn. 3000 kilométert.

Vissza a medencékhez, úszás, áztatás, csúszda, henye.

Indulás, mert Ammanban még van dolgunk. Csapat egyik fele kirak a bevásárló cuccnál, másik visszaviszi a verdát, majd taxiba be, mert vár egy roppant fontos dolog.

Tax. És nem Taxi, bazdmeg! (röhög!)

Szóval az adó. Krisznek eszébe jutott, hogy miért is ne igényelhetnénk vissza a reptéren az adót, mit kifizettünk az autóbérlés során.

ezt a történetet nem lehet leírni / átadni.

Szóval, megérkezünk, leadjuk a verdát, átveszik a papírokat, bólogatnak, mondják, minden rendben (dehogy volt, a csomagtartó takarólapja otthon maradt, és sem ők, sem mi nem vettük észre), Krisz monnya, hogy számla köll. Nem értik, fel kell csörögni a főnököt. Hív, duma, duma, kb. 13× elhangzik a tax szó. Rendben, de most nem megy, este ugorjunk vissza (pár sarokkal arrébb laktunk), és akkor minden el lesz intézve.

Taxiba be, irány a belváros. Van egy lezáratlan ügy, enélkül nem lenne az egész út teljes, mert folyamatosan érezném, hogy valami fontosat otthagytam. Amman él, és mozog. Mi meg keresünk, kutatunk.

Szóval, első nap Ammanban, mikor lesétáltunk a hegyről, és beértünk a város szívébe, egy sikátorban megláttam valamit, és ott ragadtam egy időre. Kincsek. Nem érdekeltek a színes ruhák, cipők, kendők, a sok szövet. Máshol sem érdekelnek az üzletek, itt is pont ugyanúgy hidegen hagytak. Viszont ebben a sötét sikátorban, a földre volt terítve pár rongy, és azokon volt a lényeg. Megjelent az arab árus, és rajongással a szemében vette elő a különböző dolgokat, magyarázott, de én már előtte tudtam, hogy mi kell nekem. Vissza kellett hozzá menni. Muszáj volt!

Tehát, elkezdtük felkutatni a helyet. Itt volt valahol, valamelyik sarok, túl a mecseten. És akkor Krisz meglátta. Ezaz!

És még megvolt. Ott feküdt a többi között a sötétben, kicsit megfeketedett táblácskával a tetején, megkopott réz színben. Az öreg felvette, lecsavarta a tetejét (belekönnyezek, baszod!), és ott pörgött a rázkódástól egy tű fokán, az iránytűm.

Csak ne mondj csillagászati összeget, könyörgöm. – kántáltam magamban, bár ott, abban a helyzetben lehet, bármenyit kifizettem volna érte, alku nélkül.

30 dinár. Pppfff…. Megvan! Krisz agya persze a helyén volt, így még hozzájött egy készlet ezüst kávéskanál neki (kézimunkás apró csöppségek), majd jött volna még más is, szőnyegek, teáskanna, ezernyi csoda, de menni kellett.

Elindultunk. Látni kell a zöldségpiacot. Este van, az árusok élnek, nagyon élnek. Világgá kürtölik portékájuk. Ízek, szagok, fények, szinte nem is látsz semmit a kavalkádban. Kérdések; Honnan jöttél? Magyar vagyok. Üdvözölnek. Minden igazi. Mindenki él.

És ezt nem lehet szóban, írásban átadni.

Majd imára hív a hang a város felett. Ohh… az a hang… az a ritmus… Megállsz a mecset előtt, és látod, ahogy szaladnak be az emberek, dobják le cipőjüket, és nagyon ott akarsz lenni. Behúz a hang. Behúz az egész ottani világ. Állsz előtte, nézel be az ajtón. Nem mehetsz be. Nem ismered a szokásokat, idegen vagy, egy távoli, de igazi kultúrában. Szép lassan elindulsz, és otthagyod. Az ima hangja elkísér.

Irány haza. A többiek még sehol, utolsó bor elővesz, vörös, nyit, fehér pólóban, késsel, mert dugóhúzó nem is volt soha. Póló levesz, áztat, itt marad. Ő itt marad egy időre. Mázlista.

Megérkeznek, iszunk, pakolunk. Vagy fáradt a csapat, vagy érzi, hogy ezek az utolsó pillanatok. De még nincs vége. Még tartogat a nap pillanatokat.

A Tax.

Vissza az autóbérlés helyszínére, mert köll a számla, vállamon az otthagyott csomagtér takaró. Egy csapatnyi arab már vár ránk. „Krisztina?” – szólítják nevén Kriszt, és elkezdődik a duma, majd előáll az autó, mit kivettünk. Üljünk be, és mehetünk, előállt a taxi.

????? – néztünk egymásra bután, hogy most mi is van?

Rövid tanakodás, duma, telefonálások a főnöknek, majd rádöbbentünk, hogy folyamatosan taxiról folyik a téma, és nem adóról. Röhögés, tisztázás, teázás, számla elő. Kezdjünk el számolni. Mennyi az ár, mennyi az adó, stb. számla kitölt, nem jó, valami nem stimmel. Átszámolás. Arab (ki tutira egyiptomi), elővesz egy cetlit, és elkezd szorozni/osztani, közben mondja, mit csinál. Arabul. Zseniális. Meghalsz, olyan kurva jó szitu. Számla átfirkál.

Röhögünk, hogy ezzel úgy kirúgnak a reptéren, hogy lábunk nem éri a földet. Séta haza, maradék cucc összepakol, iszunk még, üldögélünk, majd jönnek a taxik. Most már kettő.

Búcsú.

Ki a reptérre, nem jó terminál, másik kell. Többiekre várunk, jön egy pali és közli, indulás előtt egy órával zárnak, addig be köll csekkolni. Többiek sehol. Telik az idő. Majd megjelennek. Ők is rossz terminálra. Rohanás, pár perc maradt. Táskák átvilágít. Olyan ing volt rajtam, minek fém gombjai voltak, tehát át a kapun háromszor, cipő le, hátizsákot kiszúrják, átvizsgálás. Ne szopass! Nyolc percem marad! Arab kinyit, ajándék megnéz, noteszgép, fényképező, mehetek. Rohan, pultnál már a többiek, csomag fel, megvagyunk. Huhh… meleg volt!

Nézzük, visszafizetnek e valamit. Számla átad, ott a pali magyaráz, hogy bizony ez szolgáltatásra nem, csak vásárlásra érvényesíthető. Sebaj, tova, emlékként megmarad a papír.

Maradék JOD elszórása a reptéren, utolsó nagy röhögések a csápon, fel a repülőre, és szunya. Felkelt a nap, leszállás. Ahogy kilépek a gépből, már önt el a takony, nehéz a levegő. Itthon vagyok. Fasza… allergia. Talán az itteni világra? Vámos csajok robotszerűek, vissza sem köszön, vagy odavet valamit. Valami kaparja a torkod. Csomag megjön, ki a fénybe, a többiekre már várnak. Rövid búcsú. Nem kell mondani sok mindent, nem kellenek nagy szavak. Taxi. Mintha nekem tudnom kéne, hogy jegyet kell váltanom a taxira, úgy néz rám a sofőr, mikor szólok neki, vigyen haza, most rögvest. De tudod mi van? Ez sem izgat. Másik taxi előáll, tiszta, újszagú, sofőr elegáns, nem beszélünk, alig várom, hogy kiszálljak. Nem kell ez nekem, viszolygok. Ez nem igazi, ez műanyag.

Hazaér, üdvözöl, elájul.

Befejezés következik