Jordánia – Cseréljünk autót, és irány Dél….

Amman, koránkelés, pakolás, már csak az út végén jövünk ide vissza. Minimális cuccok, mert a 6személyes Pajero nem arról híres, hogy tele lehet pakolni csomagokkal.

Kávé, cigi, Srácok, baj van!

Málhás szamarunk bal hátulja a földön fekszik. Kimúlt a szerencsétlen.

Nah, így kell kereket cserélni gyorsan. – mondom, én naiv.

Pót le, emelő ki, valami nem stimmel. Ez kicsi, basszus. Ennek annyi köze van egy terepjáró felemeléséhez, mint nekem, a harangöntéshez. Segítség köll! Telefon ide, oda, majd ház urának ébresztése, jön a gyerek, segít, hoz emelőt, majd másik emelőt, mivel a gép egy megtermett állat, alá nem rakhatsz be akármit, ami működik is. Csere megvan (már ketten segédkeznek), viszont pótkerék nélkül nem indulhatsz el a sivatagba, mert az hülyeséggel egyenlő öngyilkosság.

Ház ura intézkedik.

Ezt kérem, itthon, egyszerűen nem lehet értelmezhetően leírni. Mintha hirtelen a gyermekévé fogadta volna a csapatot. Be autójába, irány az autóbérlő. Ott telefon, az ügyeletest fel kell ébreszteni, hiszen ott alszanak az üzletben. Tutira egyiptomi a srác. – közli atyánk. És akkor elkezdődik a beszélgetés, arabul. Csak sejted, hogy arról van szó, mi az, hogy nincs jó emelő az autóban, új kereket ide, mert a csapat így nem indulhat el, és duma, duma, duma, rettentő pörgős nyelven, hangsúlyos mondatokkal. A kölcsönzősnek nem tetszik, hogy neki kell állnia a pótot, de nincs esélye. Haza, gép visszavisz a kölcsönzőbe, nagy nehezen egy gumi is elővarázsolódik a raktárból, fel kell rakatni. Irány egy gumis. Ott megáll, tanakodás, töprengés fejcsóva, nincs szerszám, hogy kicseréljék. Vissza. Keresünk egy másik autót. Megint haza, otthon maradtak a papírok.

Tudtam, hogy kimaradt valami nagyon fontos dolog. Méghozzá akkor esett le, mikor most, csütörtökön bevittem a fényképezőgépet kitakaríttatni, mert ugyebár a tükörreflexesek legnagyobb átka a por, és a sós levegő (ha az utóbbi két napban nem tüntettem el a képekről 4000, 40-60pixel méretű porszemet, akkor egyet sem.).

Szóval, a tea.

Ott semmi nem megy gyorsan. És ez nem negatív kritika, hanem valami csoda. A mi világunkban mindenki rohan, kapkod, gyorsan akar intézni, mert…. Mert? Ott kultúra van, kéremszépen. Igaz, ott már akkor is kultúra volt, mikor mi még itthon bunkósbottal kergettük a mókusokat, és bogyókat keresgéltünk a földön.

Van egy rituálé. Bemész valahová, előadod kérésed, azt meghallgatják, majd megkérdezik, hogy teát, vagy kávét, cukorral, vagy anélkül. Felejtsd el azt, hogy sietsz, és nem kell. Itt ez udvariasságból adódó elutasítás, ott pedig sértés. Mi az hogy nem fogadod el?

Tehát, elő az „új” autóval, papírok át/megírása, közben teázás. Chevrolet TrailBlazer az „új” vas. Az „új” vason szinte nem volt olyan elem, mi ne lett volna megtörve, meghúzva, de ez már egy férfias dög, és bírja a strapát (hozzá való emelővel). Igaz, csak öt személyes, így hát a csomagtartóban fekvőhely kialakítva szegény áldozatoknak, kiktől minden egyes fekvőrendőrnél, bukkanónál bocsánatot kellett kérni. Volt belőle bőven.

Bepak, tankol, irány Petra, 240 kilométer.

A kép címe: Megy fel a hegyre a kemény csávó a terepjáróban, napszemüvegben, meg fotós mellényben. Ppppfff…

Andrea (Hogy hívták? Szóval, a GPS) néhányszor lebüdösribancozva, de szállás megtalál, cucc ledob, irány kávézni, enni, már így is csúsztunk rettentő sok órát. Bazdmeg! Ha azt mondom, hogy először Petrában sajtburgert ettem, akkor lehülyézel. Ha azt mondom, hogy ízbomba volt, és végre tudom, hogy milyen íze van a narancslének, paprikának, meg a paradicsomnak (csorog a nyálam, basszus), akkor elkezdhetsz irigykedni.

És Petra.

Petra olyan…. Petrát nem lehet leírni. Legalábbis nekem. Ott minden hatalmas. Ott eltölthetsz heteket, kezedben a történelemkönyvekkel. Hogy lehet leírni egy olyan helyet, mit már kr.e. 9000-ben is laktak, majd 2600 évvel ezelőtt elkezdte legendássá kinőni magát? Sehogy. Leülsz a sziklákra, és nézel ki a fejedből. Bámulod a naplementét, azt jóccakát.

Kezd sötétedni, irány haza, hogy egy röpke alvás után induljunk ide vissza, mert hegyeket kell mászni, nem is egyet.

A Fáraó kincstára.

Ott állsz előtte a félhomályban. 40 méternyi csoda magasodik feléd. Le van zárva, nem mehetsz be. Töprengsz. Indy Jones csak mozi. Fikció. Az utolsó keresztes lovaggal együtt. Nincs bent semmi. Nincsenek folyosók, rejtekek, kalandok, és legfőképp Krisztus kelyhét sem őrizgeti a hely. De nem hiszed. Ha bemész, akkor megbizonyosodsz, csalódsz. Az nem jó. Ha nem mész be, akkor marad a rejtély.

Körbenézel, már nincs senki a környéken. És nagy levegő, át a korláton, felrohansz a lépcsőkön, be a kincstárba, és….

Hazafelé, porosan, mocskosan be egy étterembe. Vendégszerető fogadtatás, pokoli jó kaják, mindenki fal kézzel-lábbal. Tegyük fel az „i”-re a pontot, méghozzá alkohollal, mit egy közeli szálloda bárjában találunk. Mindenki hulla, de még iszik egyet, röhög párat, majd irány az ágy. Többiek még pörögnek kicsit, a szobában zúg valami mozi, altatóképp, de nekem már nem kell.

Csak szem lecsuk, és jóccakát….