Aszongya földrajz atlasz, hogy ott az utolsó vulkán kitörés 1886-ban szolgáltatta a a Mount Tarawera. Hogy előtte mennyi volt, a franc sem tudja, hiszen a környékre nem ment ember, de ha mégis volt ott valaki, azt tutira elsöpörte az a cucc, ami 20 méternyi hamut és sarat hagyott maga után. Ezt követően – ami minden vulkánkitörés után, itt is – fénysebességre kapcsolt a vegetáció, és egy olyat teremtett, összhangban a fortyogó természettel, hogy beszarsz.  Már csak a rengés hiányzik a talpad alól, és a véletlenszerűen hulló izzó lávadarabok. Amúgy a Waimangu jelentése „fekete víz”. Így nevezték el a maoriak. Akkor lehet az volt, de első meglepetésed az, amikor meglátod az első fortyogó tavat, majd második, hogy itt nem a szikla aljából, vagy tetejéből jön a gőz, hanem közvetve az oldalából, és akkor még nem láttál semmit, mert megjelenik előtted az a víz, amit én nem tudok visszaadni fényképen, mert olyat nem lehet fotózni, de ha mégis, akkor nincs hozzá színhelyes monitor. Ez kérlek az Infernó kráter. Az érzékeim azt mondják, hogy türkiz. Az elmém azt mondja, hogy rohanj bele, és idd ki. A nem hülyék korlátokkal rakták tele a hülyék ellen, kik kiinnák.

Ha most azt hiszed, hogy vége a napnak, mert Zap szarrá gyalogolta magát, megmászott hegyet, völgyet a rohadt fotóscuccával, akkor bezony el vagyol tévedve.

Mert itten van a Redwoods – Whakarewarewa Forest

Whakarewarewa csöppnyi 5600 hektáron terpeszkedik el, a várostól négy lépésre. Már első alkalommal is azon gondolkoztam, hogy arra kéne fordulni, de egyrészt esett, másrészt a navigációm egy darab gyalogutat sem jelzett az objektum felé, és egy napra a kihívások számát ne növeljük a végtelen fölé.

A poén az, hogy ez tulajdonképp egy kísérlet volt 1900 környékén, miben az erdészek azt tesztelték, miként élnek meg az őshonos fajok a behozottakkal. Így esett be a területre valami eszméletlen számú óriás kanadai vörösfenyő.

A bejáratnál bónuszból felépítettek egy „csöpp” függőhíd rendszert, amit akár fél óra alatt is végig tudsz járni. Vicces. Sok a kínai turista. A kínai turista arról nevezetes, hogy ha a bejáratnál azt mondják, hogy „Ne állj meg a függőhídon!” akkor ő megáll. Zap arról nevezetes, hogy ha a kínai turista megáll a függőhídon, akkor türelmes, míg el nem számol tízig, majd nagy lendülettel ráhuppan a függőhídra, minek tulajdonságából adódóan a kínai turista nagyjából két métert leng vertikálisan, mi roppant vicces látvány. Mármint a rémülten kapaszkodó, majd menekülő kínai turista…

De ezzel még korán sincs vége a bulinak, ugyanis ott van még az a dzsungel, ahol a gyalogosok számára 5 útvonalat választottak ki 2, és 34 km között. Első blikkre irány a 11-es. Ez az elhatározás nagyjából fél óráig tartott, ugyanis:

• f5 környékén járt a vekker, mi azt jelentette, hogy ha meghúzod, úgy este f9 magasságában kikerülsz az erőből.
• f9 magasságában egy idegen erőből már nem kerülsz ki, főleg nem a tavaszi napállásban.
• f9-re nem végzel, ugyanis kétpercenként állsz meg fotózni.

Azon töprengtem, hogy ha lenne egy új-zélandi fotós csoportom, és az aktuál feladat természetfotó lenne, akkor elég lenne lekeríteni egy 20 m2-es területet, és a fiuk/lányok ottan nagyjából egy hétig dolgozhatnának. Minden egyes lépésnél képes voltál felfedezni apró csodákat. Úgy is mondhatnánk, hogy az apró csodák egy m2-re eső száma elérte a végtelent. Mivel ezt így menet közben végigfotózni lehetetlen volt, így ennyi maradt az élményből: