Valamikor (tehát már lövésem sincs, hogy milyen napokat írunk) délelőtt be az autóba, viszlát Aucland, irány Rotorua, azaz Te Rotorua-nui-a-Kahumatamomoe, ha hinni lehet a híreknek. 25 000 éve itt még bőszen bugyogott a láva, villámok hasítottak a porfelhőkben, piroklasztikus folyamok sodortak el mindent, mi az útjukba került (mondjuk egy kisebb vulkánt, más úgysem volt) és majd ezt átvette a turizmus, mi azért nem küzdhet a természet törvényeivel, és eltűnik egyszer nyomtalanul, átadva helyét a nagy elődöknek. Addig pedig itten vannak a források, gejzírek, kínai büfék, amcsi turisták, meg egy pár maori ruhában, és lengén a színpadokon. Rotorua még arról is nevezetes, hogy az évi 1300 mm csapadékmennyiség pont akkor akar megfelelni a százéves átlagnak, amikor én itt vagyok.

Zavar? Nem! De! Kurvára, mivel lassan Hobbit föld felé kell vennem az utam, és kurvára nem lesz ebből napsütötte kép Zsáklakról, szóval kezd baszni az ideg, mert hogy ilyen lehetőség kizárt, hogy sokszor előforduljon az ember életében.

Azt hiszem, kezdek élni ismét. Bakancs, esőkabát fel, zene a fülbe, táska a vállra, és ki a szitáló esőbe. Itt szitál. Apró tűszúrásokat érzel a bőrödön, mikor esik. És esik. Szinte folyamatosan. Viszont a zene jó! A Lucifer mindkét évadának annyira jó zenei összeállítása van, hogy beszarok. Akkor is azt tennem, mikor rájöttem, ezt biza nem adták ki hivatalosan egy korongon, így egyesével kell összevadászni az út előtt.

Pár hülye turista még mászkál rajtam kívül, de amúgy laza minden. Még nincs itt a szezon, az üzletek némelyike ki sem nyit, tehát ideális így egy turistaközpontban dzsalnod, ha amúgy rühelled a turistaközpontokat, minden elemükkel egyetemben. És még a zene is jó…

A sirályok.

Szóval, azt tudnod kell, hogy akik egy természetvédelmi – vagy vele azonos – helyen utakat, korlátokat, kilátókat terveznek, táblákat helyeznek ki, azok nem mindig hülyék. Okkal teszik ezt. Vagy a természet, vagy a természetjárók védelme érdekében. Kérlek az van, hogy ha egy vulkanikus tó közelébe merészkedsz, ahol épp sirályok laknak/melegednek/költenek/fasztuggyamicsinálnak, mert épp el akarod készíteni azt az egyedi fotót, mit előtted eddig kb. négymilliárd ember egyedinek fotózott, akkor vess magadra. Azok a madarak meg akarnak baszni, és ha nem látják hátrálásodat, akkor valószínű, meg is teszik.

És akkor Zap meglátott két csövesnek kinéző, vad, maori elődökkel büszkélkedhető fazont kijönni a dzsindzsásból, valószínűsíthető alkoholos befolyásoltság látszatával, kik szúrós szemmel nézték a hülyemagyart. Mit csinál ilyenkor egy normális ember? Igen, megfordul, azt elhúz a francba. Mit csinál Zap? Kiveszi a táskából a fotós cuccait, összerak mindent, majd irány be a dzsindzsásba. Egyszer engem elkapnak, megaláznak, kifosztanak, és még jól seggbe is basznak (a sorrend szabadon választott). Akkor gondolkodtam el rajta, hogy rosszul vagyok összerakva, mikor már nyakig voltam a „dzsungelben”, miből kiderült, hogy egy bejáratilag jelöletlen turista útvonal, mi átvisz minden fortyogón.

A Warehouse.

A Warehouse tudod mi? Mármint itt mit neveznek annak? Mintha bemennék otthon egy Tesco-ba, kipakolnám az élelmiszerek 90%-át, azt helyettesíteném minden más szeméttel, mit egyesek árucikként aposztrofálnak, majd  random mindent összekevernék, hogy ott töltsd el az életed, ha netán vennél magadnak egy zacskó kristálycukrot. Most épp ökölbe szorítom a kezem, és előre nyújtom szép lassan a középső ujjamat. Noh, ebben voltam először, és utoljára. Szerintem a 7. perc környékén érezhettem azt, hogy valami készül elpattanni az agyamban. Nem, a Warehouse nem árul kristálycukrot. Azt hiszem…