Irány Új-Zéland – Mikulásnapi posztunk jelmondata: NE LÖKD LE A MACIT A MÉLYBE!
Egy hónap után ismét itt. Múlt héten sikeresen feldolgozódott az utolsó új-zélandi fotó is, és végre le lehet zárni ezt az epizódot is. Majd’ egy hónap alatt sikerült úgy 2000 fotót összehozni, hogy abból kb. 2000-et már kint a helyszínen simán lehetett kukázni. Még jó, hogy az ugatom állandóan, hogy törekedj a minimumra. Itt ez nem igazán jött össze. Nem pont azért, mert nem lehetne megmutatni az egészet összesen húsz képből, hanem mert elszállt a kezem (baromira bírom az Photoshop cc-t, mert valami kicseszett jó vele dolgozni, főleg egy friss gépen), ha épp ráértem válogatni. Akkor, hol is tartottam?
Látok. Aludtam valamit. Mondjuk időben nem sokat, de gyakorlatilag egyhuszad másodperc alatt tudok kómába esni.
Szokásos bemelegítő túrán vagyunk, de még mindig kómában az utazástól. Gyakorlatilag a mi esetünknél nagyobb jetlag csak akkor lép fel, ha megkerülöd a bolygót. Gyorsan. Keresztgyermekemet sajnálom, mert őt kínozhatja a legjobban ez a szitu.
Szóval, Auckland eddig tipikus nyugati város, nem tipikus szösszenetekkel. Van itt néhány wazzeg, mi első blikkre leesik:
- Driftpálya a városban
- A parkból kiszambázó madaraknak úgy adnak elsőbbséget az autósok, mintha nálunk orbán akarna átkelni az úton, egy békemeneti autós felvonulás közepette.
- Minden megalomán. Vegyél mindent nagyban, sokban, fogyassz, fogyassz, fogyassz, szóval még amerikaibb, mint amerre Európa halad.
- Másfél itt töltött nap után megkaptam a kérdést, hogy élnék e itt? Wazzeg, eddig csak plázákat láttam, szóval nem. Viszont japán belpiacos autókkal van teli Auckland, szóval igen. És minden 5-6 gen civic porrá van ültetve, szóval nagyon, és hát ugye driftpálya van a városban, szóval nem is kérdés…
Második akklimatizációs nap állatkert, mi tipikus állatkert, a MOTAT (Museum of Transport and Technology Auckland), mi tipikus motat, majd végre megérkeztek a bőröndök, szóval reptér menet. Bónuszként egy leégés, de spongyát rá. Amúgy sem sok szabad felület volt rajtam, mivel még mindig ingben, farmerban, és bakancsban rohadtam, mit legszívesebben felgyújtottam volna magamon. Minthogy azok a fiuk, és lányok is valószínűleg felgyújtottak volna, kik közé ma sikerült bekeveredni…
Tehát, az milyen, mikor egy rakat izomgép maori, meg nemizomgép akárki közé – kik épp izzadva testet faragnak – bedzsalsz egy térre, két nagy, és egy normál méretű gőzölgő pizzával, meg 3 liter kólával, majd leülsz melléjük, és rosszullétig zabálod magad? Nagyjából felérhet azzal, mintha belehugyoznál a templom szenteltvizes tálába… Folyamatosan hívom ki magam ellen a sorsot.
Folyt köv.
