Reggel van.

Az történt tegnap, hogy reggel (olyan nincs nálunk, szóval de.) Aucklandból elindultunk Coromandel irányába, mi aprócska 180-ra van a várostól. Itten van kérem egy Hot Watter nevezetű partszakasz – közben napfelkelte van, kinti kávézásomból bejöttem, erre berepült velem egy madár – ahol apály idején felborul a turisták anyagcseréje, és ásókkal rohannak ki a fövenyre gödröket ásni, mikből ennek hatására felbugyog a forró lé, és ebbe jól bele lehet feküdni. És ezért jól meg is küzdenek. Zap – mivel nincs az a forró lé, amiért… – gyorsban részleges magányt válasz, és végre az óceánparton tudja fotózni a hosszú záridőket. Egy-két hasonló hülyével mosolyogva összebólintunk, mire fejben eltűnnek a kínai turisták, csak marad egy pár szörfös, fotós, kik valamennyire részesei akarnak lenni az áldott szabadságnak.

Most akkor keressünk szállást, meg kaját.

Az előbbi váratlanul ért, mert azt hittem, hogy húzunk vissza, de ha már…. Net kizárva, marad a kérdezősködés, mire egy fazon – ki simán lehetne egy texasi marhatenyésztő is – eligazít, majd tovább, és a végcél egy kemping, faházakkal, és mindennel, mi ehhez jár. Reggel van. Eltűntek a felhők.

Cathedral Crove (Te Whanganui-A-Hei) felé…

Minden eddigi „koppanásig megyünk” célpontnál belefutottan egy-egy fotós srácba, ki ugyan úgy, egymaga, a felszerelésével haladt a maga útján. Két dologban eddig nem számított a nyelv, a kultúra, a honnan, hová. Az egyik a kockapóker, a másik a fotózás.

Ezt épp itt írom:És omlik rólam a víz.

A fotózásban nincs nyelv, tök mindegy, hogy a bolygó melyik szegletében gondolkodtál először. Én, ő, meg ő, meg ő is, pont ugyanazért vagyunk ott, ahol. A közös nyelv megtalálásáért. Az pedig ott van lent, melyen, mindegyikünkben, ugyan úgy, és ezt mi a vállunkon lévő nagyon nehéz pakkokkal megrakodva szeretnénk előcsalogatni, hogy lásd, mi mind ugyan azt látjuk. És amikor összefutok velük, akkor összemosolygunk, összekacsintunk, és megyünk a magunk útján azért, hogy egyszer mind ugyan oda érkezzünk meg.

Volt egy pillanat. Nevezd katarzisnak, zennek, trippnek, akárminek, de megvolt, esküszöm. Épp James Arthur – Supposed ordított a fülembe, kanyargott előttem az út, minden zöld, minden nyugodt, és pokoli erővel csapott le valami olyan, mit utoljára talán Jordániában éreztem, és az nem mostanában történt. Sírni, és nevetni kellett attól az érzelemhullámtól. Valahogy minden felszabadult, kiszökött. Le tudok én szakadni a szartól, kell hozzá jókora környezetváltozás, és máris megvan.

Valahogy az egész napnak olyan hangulata volt, hogy ha csak ezért megyek oda, és másnap hazahúzok, akkor is megérte volna, sőt, még jobba felértékelődött volna az a majd’ háromnapnyi repülés. Felmászni a katedrális melletti sziklára, kinézni a mélységbe, leülni a homokba, felkérésre fényképezni valami belga (holland, pppfff…) csapatot, nem fürödni a 14 fokos óceánba, az utolsó erőddel is lemászni a sziklákhoz, hova nem sokan, majd onnan vissza. Megpusztulni a fotószsák súlya alatt, felérni a hegytetőre, venni vizet, és közben félájultan válaszolni az árus „na, milyen volt?” kérdésére, mind-mind egy olyan egész része volt, mit csak nagyon ritkán, sőt, egyre ritkábban tapasztalok.