Útban Új-Zéland felé. Nagyjából annyit tudok, hogy van még kb. 3100 km. hátra, és a japcsi néni itten meg fog addigra fulladni mellettem, minek következtében Tokióban majd valahogy azt kell elmagyaráznom a csőszöknek, hogy ártatlan vagyok… szupi! Otthoni idő szerint 23:27 van. 12:45-kor szerettünk volna elindulni, mi mondjuk nem igazán jött össze, és e miatt a varsói repteres srác jelentősen izgatott volt.. De aztán ezt leküzdötte. Példás önuralom, vagy jó gyógyszer…

A japcsi néni most épp nem köhög mellettem – mondanám, de akkor megint belekezd. Ha nem lenne a szokásuk az arcuk elé pakolt maszk, amikor épp dögrováson vannak, akkor leszálláskor mentőket kéne hívni, jelentős mértékű láz, és köhögéscsillapítókkal, mert mindenkit meggyaláz a csaj…

Tokió – Narita

Reptér, jó nagy, azt hiszem megtaláltam azt a világot, ami elfoglalta az ötödik helyet az „ide költöznék, bakker” listán (nem, nem a reptérre, hülye….). Csúcs udvariasság a csomagellenőrzéskor, rutinos, gyors, imádják a keresztgyermekem. Kibaszott rend, tisztaság, fegyelem. Egyenruhás emberünk tányérsapkában járja a folyosót, bemagolva ellenőrzi a poroltókat, zűrt ajtókat. A Smoking Room…. Beszarsz….

És akkor húst kell ennem! Sonkás szendvics – aaahhmmmm – a csaj tisztelettudóan, két kézzel nyűl oda, hogy a tenyerébe tegyem a bankkártyám, majd adja a terminált, és nem bepötyögsz számokat, hanem aláírsz. ZSííírr….

Namost, a játszótér. Az van, hogy megtörtént az az eset, hogy két teljesen eltérő kultúrának két kétévese volt egyszerre az ugrálóban. Az egyik szereplőnk egy kislány, ki abban a kultúrában nő fel, hogy ami hosszú-hosszú évszázadokig kerülte, sőt, tiltotta az idegeneket. A másik szereplőnk egy kisfiú, ki abban a kultúrában kezdi az életét, mi céltudatosan épít olyan világot, ami hosszú-hosszú időre be kíván zárkózni az idegen kultúrák előtt. Akkor, ott, mindkét kölyök, és mindkét anyuka pont olyan volt. Eltűnt minden különbség, és ez fantasztikus volt.