Hugo

Már az első percekben valami roppant különleges helyen vagy. Csorgó nyállal nézed a színeket, a környezetet, az emberek sokaságát egy pályaudvaron. Nem, nem a lerobbant, sötét, huzatos, koszos, toldozott-foldozott Nyugatiban, hanem abban, ami a Nyugati lehetett 1880 környékén. Árusok, kávézók, zenészek, virágárus lányok és átutazók sűrű forgataga. Egyszerűen szép, és izgalmas. Ezt nem lehet jobban kifejteni. Ha lenne egy zseb-időgéped, akkor abban a pillanatban előkapnád, és már utaznál is vissza egy évszázadot (vagy egy kicsit többet), és a szereplője ennek a csodás, mozdonyfüstös világnak.

Ha úgy eltöpreng a mozin az ember gyermeke, akkor nem is Hugo nevet kellett volna adni a filmnek, hiszen ez egy szép tisztelgés Georges Méliès iránt, ki a filmkészítés atyja. Martin Scorsese a címválasztás miatt (is) egy nagy varázsló. Előkapja azt a „hőst”, ki felépítette Európában az első filmstúdiót, aki a storyboard fel-, kitalálója volt, akinél nagyobb álmodót nem nagyon találunk, hiszen ha belepillantasz a megmaradt műveibe, akkor szinte ugyanazok a motívumok köszönnek vissza 100 év múltán, csak 100 évvel fejlettebb technológiával, és egy kicsit beleszínezi sorsának alakulását. Nem egy dokufilmet csinál, hisz a jó öreg Méliès élete sokkal szomorúbb véget ért, hanem egy szép – nem akció dús, izgalommal átszőtt, hanem egy szép – történetbe ágyazza be a nagy öreget.

Egyszerűen minden színész a helyén van. Hugo, az árva, kinek a gépek jelentik a kiutat abból, hogy megküzdjön árvaságával, a történet középpontja. Asa Butterfield alakítja, kit itthon mondjuk a Nanny McPhee és a nagy bumm című moziban láthattunk utoljára, ha emlékeznénk rá. De nem… Még ebben a filmben is a feledés homályába merülne, hiszen a környezet, annak különlegessége, egyszerűen elviszi a szemet a kölyöktől. Viszont az utolsó jelenetekben egy olyan keservesen kétségbeesett, sírós jelenete van, hogy beragad a srác alakítása. Kell neki egy társ, természetesen egy kiscsaj szerepében, kit Chloë Grace Moretz játszik.

Ő ott ugrabugrált Nicolas Cage lányaként a Ha/Ver nevezetű rémálomban, majd az „új” Let Me In-ben, mit akkor nézek meg, mikor a pokol befagy, ezzel egyetemben lent Hitler és Júdás kéz a kézben korcsolyákat osztogat. 14 évesen a kiscsaj összehozott már 40 szerepet, 18 jelölést, és 10 díjat. Nem piskóta… Bár nem tudod eldönteni, hogy szeresd, vagy már ott tart, hogy Scorsese papa ostorral ütötte, nehogy túljátssza a szerepét. Mindegy, szereted, mert minden kiegyenlítődik a moziban. Ben Kingsley (Méliès) még mindig egy mozi isten, Christopher Lee pont olyan szögből van fényképezve, hogy nem is kéne egy szót sem szólnia, Sacha Baron Cohen, ki a háborúban (lélekben meg gyermekként) megsebesült pályaudvari felügyelőt hozza, a legérettebb, legjobb szerepét alakítja, mióta csak filmvásznon látod, így hát innentől én azt tudom rá mondani, hogy színész.

És Martin Scorsese csak repít a 30-as évek Párizsának egy apró, kiragadott világába, és ez jó. És azt mondod, hogy nem kellenek a túlértékelt művészurak, művészhölgyek túlértékelt művészfilmjei, nem kell a sok agyatlan „baszós-kardozós” hulladék. Mindkét véglet annyira el lett rontva az utóbbi 25-30 évben, hogy csak akkor tudnál róla részletesen írni, ha közben egy hányóvödör oda lenne kikészítve a klaviatúra mellé.

Scorsese hatalmassága, rámutat arra, hogy az akkori világ szomorú sorsai nem különböznek a mai világ szomorú sorsaitól. Hogyan is különböznének? Viszont ezt ma sötéten, színtelenül, nyersen, amúgy művészesen kell lenyomni az ember torkán, mert ez a trend (ami amúgy nem trend, hanem csak valami kényszeredettség, mi a fantázia, és a „merek álmodni” teljes hiányát mutatja). Attól, és akkor vagy zseniális rendező, ha ezt te meg tudod tenni színesben is, és még bele is csempészel közben egy kis történelmet, egy kis önéletrajzot arról, ki a mozit elindította azon az úton, mitől olyan igazi varázslattá vált az egész.

Ilyen filmek kellenek. Mert ez az igazi, nagybetűs Mozi!