House M.D. – Swan Song

Hhhmmm…. ez az a poszt, minek minden mondatába legszívesebben leírnám, hogy „az biztos, hogy….”. Ahhoz, hogy leírd valamiről nagy bizonyossággal, hogy csak itt, csak ebben, csak, és kizárólag, tudni kéne mindenről, hisz e nélkül csak a levegőbe kiabálnál.

Tehát, nem írom le, hogy
–          a sorozatgyártás legnagyobb remekműve,
–          ilyen még nem volt, és nem is lesz soha,
–          egyedülállóan felépített személyiség,
–          a legjobban megkomponált sztorivonal,
–          kivételes írói, és szereplőgárda.

Meg még nem írok le sok-sok hasonló, közhelynek számító gondolatot.

Főleg azért, mert totál szubjektív műfajról van szó, s mint az összes, totál szubjektív műfaj, a legszerteágazóbb kritikusai természetesen azok, kik anélkül kritizálnak hogy
–          akár egy évadot is végignéztek volna,
–          lenne bennük elismerés a készítők iránt,
–          elfelejtenék a mélyből feltörő irigységet, mi annyira áthatja őket, hogy eszükbe nem jut a gondolat: „Tudnék én ennél jobbat?”

Swan Song

Az ókori görögök szerint a hattyúk csak egyszer dalolnak. A halálukkor, egy gyönyörű utolsó siratót. Nos, mint egy hattyúnak, nekem ez a végső siratóm.

Hattyúdal

Hugh Laurie
memoárja

Ezzel a gondolattal kezd a House hattyúdala. 8 évnyi munka összefoglaló, pár jó sztori, képek arról, hogy mennyire nem akarnak elérzékenyülni. Hugh Laurie az angol, a bazi nagy amcsi filmkészítés darálójában, egy kamerával a kezében. A csapat megtett útjáról, érzelmekről.

De akkor is kell ide egy „az biztos, hogy….”.

Az biztos, hogy így kell lezárni egy olyan történetet, mi sok-sok millió néző, rajongó életének egy csöpp, egy szikrányi része volt, ami évente úgy 930 percen keresztül feledtetett feledni kívánt dolgokat, amin nevettél, sírtál, berzenkedtél, vagy ami gondolatokat ébresztett.

Viszlát House!