Hát a következő mondattal akartam kezdeni a reggeli posztomat: A pofám leszakad….
Tulajdonképp csak erre emlékszem, mert kiléptem az ajtón, és kurvaszép színek fogadtak a szakadó esőben. Minden a helyén volt. Baromira kopogott az eső, baromi zöld volt a zöld, barna a barna, szürke a szürke.
Tehát, el is felejtettem, hogy mit akartam írni. Természetesen feledékenységemnek semmi köze nincs ahhoz, hogy pénteken (???) aludtam utoljára. Bírom én ezt! Simán… Jah, kőbányán, a sibrik felüljárón járt valaki mostanában? Roland Emmerich simán betehetné valami új, posztapokaliptikus mozijába ezt a helyszint. Felmész rá, bal oldalt a földből most nő ki valami épület, mi akár lerombolt cuccként is szerepelhet, szétrozsdállt korlátok szegélyezik, az út olyan szar minőségű, mint ha háború dúlt volna rajta.
(bakker, tegnap a Giro d’Italia-n olyan döngölt földúton mentek a srácok esőben, hogy azt elnézve, igazán idehívhatnák a digókat, és megépíthetnék nekünk az összes felüljárónkat, utunkat úgy, hogy egy deka aszfaltot sem használnak fel rá. Ezek még szarból is tudnak járható cuccot építeni. Mi meg még azt is kilopnánk az útból, hátha kevesebbe kerül… De majd most a Viktor jól megmutatja… )
Tehát, mit is akartam írni?
