Hhhmmm….

Leírtam már valaha ide, hogy a magánynál rohadtabb dolog nincs a világon? Tulajdonképp bármi történhet veled az életben, de ha ezt egyedül kell átélned… Ma valahogy annyira kellett volna valaki….

Nah, más!

Ma rájöttem, hogy félek attól, hogy megöregszem. Őőő… vagyis nem ma jöttem rá, de ismét bizonyságot nyert. Meg arra is, hogy a magánynál borzalmasabb dolog nincs a világon, de ezt nem fejtem ki.

Érdekes, hogy a haláltól egyáltalán nem, sőt, maga a téma sem igazán foglalkoztat. Az nekem totál rendben van anélkül, hogy akár egy pillanatra is hinnék valami túlvilágban, reinkarnációban, vagy bármiben, mibe az emberek menekülnek e téma elől.

Szóval, a mai RC futam nagy részét autószereléssel töltöttem. Méghozzá nem a saját gépemet kellett rendbe rakni, hanem az egyik „srác” verdáját. Azért van idézőjelben a srác, mert pillanatai vannak a nyugdíjig. Szóval, nem bírtam elviselni a szenvedését, amit a pályán mutatott. Az autó tulajdonképp minden második pillanatban keresztbefordul, viszont ha kanyarodni kellett vele, akkor az nem ment. Úgy 5× gondolkoztam el azon, hogy tulajdonképp mi a francot keres itt szemüveg nélkül, mert valószínűleg nem lát. Megelégeltem, mert rohadt mód zavart, hogy vagy valakinek nekimegy, vagy nem találja a helyét. Közben folyamatosan állítgatott a távirányítón, izzadt mint az állat, lehetett látni a kínt az arcán, kiállt, szóval rendesen meg is sajnáltam. Mondom, add ide a verdát, had próbáljam ki! Mindjárt kezembe is nyomta, hátha én tudok vele menni, mert ő nem bír vele. Biztos a távirányító szar, és elkezdte mesélni, hogy miket állított, visszavette a sebességet, kormánykitérést, szinte mindent, de nem használ. Egy rohadt kört sem nem tudtam vele menni. Sőt, örültem annak, hogy nem megyek neki valaminek.

Itten bizony baj van, nem is kicsi, így hát birtokba vettem a gépet, miközben ő kérdezgette, hogy tudok e csinálni vele valamit.

Persze!

-Első futómű összetartása beállítva.
-Hátsó féltengelyek komplett cseréje.
-Hatszögek kuka.
-Kerekek átgumizva.
-Távirányítóból kitörölve az össze-vissza állítgatás.

Gép fel a pályára, és hopp, megy a vas! Ha kell akkor egyenesen megy, ha kell, akkor befordul. Visszaadtam neki, és annyira hálás volt, hogy totál kellemetlenül éreztem magam.

De ez nem jó!!!

Én azt akarom, hogy mindig én legyek hálás azért, hogy segítenek az „öregek”. Amikor oda lehet menni, és azt mondani „Pistabácsi! Segíts, mert nem bírok vele!” Ekkor az öreg odajön, majd fejtcsóvál, lekishülyéz, és segít megoldani. És én nagyon hálás vagyok, és az öreg mosolyog egyet, majd megtömi a pipáját.

Gyűlölni fogom (ha megérem), hogy odajön hozzám egy taknyos, és „már megint mit basztál el, vén szar?” nézéssel pillanatok alatt felméri az a problémát, mit én már meg sem tudok érteni.

Elkerülöm! Olyan elfoglaltságot fogok választani öreg koromban, mint pl. a fából hajót ácsolni, vagy bélyeggyűjtés, esetleg az írás.

Igen! Majd megírom Zap hatalmas nagy bölcseleteit az életről, a világmindenségről, meg mindenről, ott, a kandalló mellett.

Ez egy nagyon szomorú bejegyzés volt kéremszépen….