Egy éves lett a minap a blog.
Úgy is nevezhetném, hogy a bukásom története. Áttérni egy teljesen más környezetbe, szakítani egy régi világgal, belekezdeni valami újba, másba, másoknak unalmasnak vélt és kispolgári, de számomra izgalmas jövőbe, mi tele van kihívásokkal, mik azon röpke ideig tartanak, ameddig mondjuk az életem. Elértem azt a kort, hogy tudjam, mi a fontos, mik az értékek, miért kell megdögleni, néha nap mint nap. Ezen vonal szerint akartam folytatni az utam.
Kellett hozzá ez. Lendületet adott. Majd belebuktam.
Valamikor az év elején előre küldtem az időben egy posztot, megjósolva benne a jövőt, mindazt, amit addig el akarok érni. Nemrég töröltem. Semmi más nem volt, mint hiú ábránd, nélkülözve mindenféle alapot, mire építeni lehetett volna.
Zap! Nem tudtad megcsinálni! Nem voltál hozzá elég jó!
És egy palinak olyan kibaszott nehéz ezt bevallani…
Egy év alatt annyit sikerült elérni, hogy tulajdonképp nem is lenne szükség arra, hogy beköltözzek egy eldugott barlangba a világ korcs zajai elől, mert megteremtettem magamnak mindezt. Pont az ellenkezőjét sikerült elérni mindannak, mit megálmodtam, és ehhez szeretnék magamnak gratulálni, egy hatalmas meghajlás közepette. Ha lenne unokám, és most olvasnám ezt a posztját, akkor megkérdezném tőle, hogy „Mit tettél azért, hogy megváltoztasd az életed abba az irányba, mit kitűztél?” Ha lenne egy nagyapám, ki olvassa ezt a posztot, majd rákérdezne, akkor elmesélném neki mindazon, dolgokat, miket soha nem hittem volna, hogy megteszek valaha. Emberileg… Lószart sem ért. Mintha tényleg nem én irányítanám a jövőmet. Mit ugyebár nem fogadunk el. De ha mégis így van, akkor szeretném közölni a nagy irányítóval, hogy köszönöm, elég volt! Fejezzük ezt be. Méghozzá gyorsan.
Nemrég beszélgettünk Mártámmal, és azt mondtam, hogy legalább találnék valakit, akit hibáztatni lehetne mindezért. Bűnöst, bűnösöket szeretnék találni, kire/kikre rá lehetne kenni minden szart. De egyszerűen nem megy. Mert nincsenek. Ez mocskosul szar érzés. Néha meg tudom érteni a magyart, mikor minden, körülötte lévő problémáért, tud hibáztatni. Hibáztatjuk istent, a kollégáinkat, főnökeinket, a kormányt, a világot körülöttünk. Az valami roppant könnyebbséget okozhat. Jó lenne legalább egy gonoszt kiemelni az elmúlt hosszú-hosszú évekből, kire rá lehetne kenni mindent. Vagy legalábbis ezt a szeptember huszonegyedikei napot, mikor kiküzdöttem magam az ágyból, majd leültem a gép elé, és megírtam a szülinapi beszédemet. Hhmmm…
Szóval, egy éves lett a blog. Írni akartam akkor, mikor nézettsége elérte a negyvenkettőt. Azóta jócskán kinőtte magát. Az okát még mindig nem tudom megérteni, de ez nem is az a dolog, mivel nekem foglalkoznom kéne. Viszont, az elkészületlen könyvnek az oldalába beleszerettem. Az eddigi legjobb munkámnak tartom a maga puritánságával (az kellett volna látni, milyen lendülettel irtom ki belőle a különböző kódsorokat). Az tényleg én vagyok már végre. Ha ezt a blogot még képes leszek úgy fél évig írni, akkor elköltözöm. Szakítok a freeblog kötöttségével, és hazaköltözök (domain nevet nem lefoglalni most reggel, mert ütök!).
Ennyi volt ez a rohadtul nem boldog szülinap. Kösz mindenkinek, a kommenteknek, a háttérben kussolóknak, az oldal terjesztőinek, a megkereséseknek, hogy írjak máshová is.
Tényleg, kösz!
Torta nincs!
Ps: Eddig három zenét linkeltem be ide, de mentek a levesbe! Inkább zúzzunk…
Oké, mocskosul szar érzés, ismerem, átérzem, de fel fogod dolgozni. Mert még ott van a következő év és még ott lesznek az azutániak is! Nekünk meg kellesz az írásaiddal, uff. >:(
So, mit nem tettél meg?
Engem az is izgatna, hogy miért kell Neked társszerző.
Aztán az is eszembe jutott, hogy van manapság már egy mondás, hogy minden hülye könyvet akar írni, ahelyett, hogy megtenné azt, amit meg kell tenni.
És az is eszembe jutott, hogy ha nem sikerült változtatni a sorsfordulatokon, és nem az valósul meg az életedben, amire vágysz, akkor nem a saját szabad akaratod szerint élsz, hanem a mintáid szerint, amiket hoztál magaddal a jelenbe. Ilyenkor önismereti munkára van szükséged, nem könyvírásra.
S azért nem tudsz még írni, mert még nem oldottad meg a saját kérdésedet önmagad és a létezésed felé. Nincs még a megoldásból tapasztalatod, és nincs még a tapasztalatodhoz tanmeséd.
Az is eszembe jutott, hogy az újságíráshoz ez nem kell.
Az is eszembe jutott, amit Vámos Miklós mesélt a minap a rádióban, hogy meghívták egyszer egy német talk show-ba a megjelent könyvét illetően, és a riportercsaj a téma fontosságáról kérdezte. Ő a kezdetleges német tudásával nagyon is hangsúlyozta a téma fontosságát. A mellette ülő másik nagy nemzetközi hírű író a kérdésre azt felelte, a téma egyáltalán nem fontos, egy nagy hülyeség a témán vetyengeni. Hogy mi a fontos, azt már Vámos nem mondta el. De lehet, hogy egyszerűen csak írni kell azt, ami benned van, és abból majd lesz történet is. Ha más nem, a saját történeted.
Amúgy egy blogból éppen most jelent meg egy ismerős csajnak a könyve. Még nem olvastam, de kíváncsi vagyok rá. Nem hiszem, hogy többet tud Nálad.
És még ezer más dolog az eszembe jutott, de egy valami biztosan: ha az az utad, hogy írj, akkor el sem fogod tudni kerülni, akármennyire menekülsz is előle…
A téma, a történet, vagyis a szüzsé a modern irodalomban egyáltalán nem fontos. Kizárólag a forma és nyelvezet. Én is ezzel kínlódom: az írás nemcsak ihlet, le kell kötöznöd magad a monitor elé és írnod.
Ami éppen eszedbe jut, aztán a gépezet beindul, és a nagy halmazt újra lehet szerkeszteni százszor-ezerszer ha kell. Elkezdeni nehéz.
@Elizabetta Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Mondanivaló nélkül a forma nemigen nyer értelmet. 🙂
Én meg azt mondom, hogy ha valaki eltervez valamit ne akarjon rögtön a pajtából a padlásra ugrani. Ha kitűzünk egy célt, akkor meg kell másznunk a hozzá vezető, sok sok lépcsőfokkal rendelkező létrát biza. Ha az első lépcsőfoknál legörbül a szánk és porig gyalázzuk magunkat,hogy ez nem megy mert szar szemét vagyok, akkor meg is érdemli az ember hogy ne jusson fel a legfelső fokra.
Egy könyv megírásánál meg bizony az első lépcsőfokoknak gyakran még látszata nincs, ahogy annak sem hogy párat már megtettünk belőle. Egyszerűen azért mert ez szellemi munka, belül érlelődnek a dolgok. Ha írni akarsz, figyelj a gondolataidra, a körülötted lévő világra, emésztgesd , rendezgesd őket. Mit akarsz Te egy év alatt? Egy egy jó könyv megírása nem ritkán évtizedeket vesz igénybe!
Úgyhogy legyél türelmes, és szemlélődj a világban. Onnan fogod tudni, hogy pár létrafokot megmásztál már hogy elkezdenek összeállni a gondolatok, kibontakozni a témák.
Mellesleg, mielőtt megint magadat szapulnád, és megint csak azt látnád hogy a pohár félig üres, néha átpillanthatnál a másik oldalra is: a pohár félig tele van!
Azaz, könyvet még nem írtál, de vezetsz egy népszerű blogot, igazán feltűnhetne hogy ez is egy lépcsőfok.
Úgyhogy húzz vissza a tükör elé és vallj szerelmet magadnak újfent, terápiás célból! :))))
Baj, ha nem válaszolok? Van az úgy, nem, hogy az ember gyermeke csak végighallgatja a mondandókat, és csendes bólintással nyugtáz.
Nincs erre valami egyetemes jel?
Tudod, olyan kösz, meghallgattam, pont.
Várjámáá! Mégis válaszolok, de csak erre a mondanivalós dologra.
Tom Clancy, Ken Follet baszós-kardozós könyveit keveritek Madách Imre, Kosztolányi Dezső klasszikusaival. Ez nem mindegy. Csapba szarunk, vagy szarba csapunk…
A szépirodalom és a szórakoztató irodalom között számomra az a különbség, hogy a felsorolt két nagy magyar művei közül, talán az ember tragédiát tudnám összefoglalni, viszont bármennyire is rég volt 1986, színtisztán emlékszem Ken Folett, Kaland Afganisztánban című regényében lévő, NAGY dugásra!
Mondanivalóval rendelkező könyv van, kell, elengedhetetlen, viszont a semmi mondanivalóval nem rendelkező könyv meg arra kell, hogy hülyén röhögj, vagy szánkázzon a szemed a sorok között, miközben magad alá izgulsz, vagy nedvezz… (vagy nedveddz? Van olyan, hogy nedveddz? Most lesz!)
Jah, és az egyikből lesz Bestseller, és írhatod tovább bora borán a faszságaidat tovább, a másik meg komoly irodalmi művé válik halálod után, mi gyorsan eljő, mert éhen döglesz, viszont évszázadokig fognak elemezni, és olyanokat gondolnak bele a mondataidba, hogy meg kell fordulnod tőlük a sírodban.
Ki-ki döntse el magának, hogy melyiket eszi…
@Zaphod Azért azt elmagyarázhatnád – ha már elmésen törölted a fogadalmaidat -, hogy végül mit is nem tettél meg.
Figyi, az ember vagy ír, vagy nem ír. Amolyan Yodásan: tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld.
Ami a mondanivalót illeti, én azt hittem, írókról beszélünk. 🙂
Persze különben legyen mindenféle könyv, én Elizabetta azon gondolatára reagáltam, hogy a modern IRODALOM pusztán forma.
Zap, amit az éhenhalás és a maradandó alkotások közötti viszonyról írsz, az nem minden esetben áll. És az sem olyan nagyon egyszerű, hogy vannak írók, akik megélhetésért írnak szart vagy elhivatottságból nagyszerűt. Hogy a kedvenc kortárs magyar irodalmi példámmal álljak elő, itt van nekünk például a kiváló Bartis Attila 😉 Nagyszerű író, és ír megélhetésért is igen, mert a gyerek enni kér.
Egyébként meg Thiliellhez csatlakozva: ne próbáld. Írj vagy ne írj.
Egyébként én nem értem azt, hogy miként jutottunk el komment szinten odáig, hogy én, meg a könyv írás…
Vagy nem erről van szó?
Teljesen összezavarodtam?
Azt sem tudom már, hogy ez melyik bolygó….
😉
Tényleg nem, mert én azt a könyvest csak mint weboldalt említettem meg… Hümm…
Mindegy… lefexem… alszom rá…vagy nem….vagy nemtudom…
most akkor mi a baj?
@sulemia akkor most már nem tudom… 😉