Hajnali f2-kor azt mondtam, elég! Annyira csapott át szürreálisba az álmom, hogy sürgősen ki kellett szállni belőle. Amúgy Salvador Dali odaadta volna összes pénzét, nőét, vérét azért, hogy ebbe akárcsak egy pillanatra is beleleshessen.
Szóval, elkezdtem kapcsolgatási lázban égni, ha már a másikat újabb két szem aszpirinnel megpróbáltam letörni (azt hiszem most dupláztam meg a tavalyi gyógyszeradagom). Megvan neked ez a paprika tv? Beszarsz! Asszongya, hogy húshagyók. Ezért érdemes volt felébredni. A nem túl bátor, bár elég mély csaj pillázik a pult mögött, hogy majd ő itten fogja a szója szeleteket… Naszóval, nyeljük vissza! Vegyé elő szója szeleteket, tedd be forró vízbe, hogy felpuhuljon, majd mosd le hidegbe, és nyomkodd ki (így mondta!), mert így elmegy belőle a szója kellemetlen szaga. Ezt követően sózd be, lisztezd, majd süsd ki forró olíva olajban (Ezt tedd meg egy használt Vileda mosogatószivaccsal, majd próbáld megkülönböztetni őket egymástól. – A szerk.). Én már a meleg vizes stádiumnál elmotyogtam, hogy ezt azért, mert így könnyebben nyeli el a konyhamalac, de senki nem volt a szobában, így a poén nem váltott ki röhögést másból, csak belőlem. Szánalmas dolog lassan negyven évesen, egyedül egy szobában, lázasan, főzőműsoron röhögni, hajnalban. Gyakorlatilag ennek a mondatnak minden egyes pontja szánalmas.
Most van négy óra tíz. Eszek egy banánt.
