Gizike….

Nohkérem! Azt gondolom ezt még nem írtam ide le, sőt, eddig nagyjából megtartottam magamnak, de mivel tegnap éjféltől ismét aktualitását éli(te?) a dolog, így hát lássuk mi is van.

Szóval, éjfél magasságában jő egy sms. Csapok le rája, mint gyöngytyúk a takonyra, mert ebben az időszakban már csak a fontosabb üzenetek szoktak megérkezni, vagy várom, hogy megérkezzenek, de ezen most lépjünk túl.

Meghát úgyis várom a nagy csodát, mert legyen már ez az év a csoda éve, akurrrvaéletbe…

Szóval, megérkezik az sms – nevezzük el Gizikének – Gizikétől.

Gizikét nem lehet besorolni semmiféle, eddig felállított, kiposztolt kategóriába. Gizike nem egy hülye picsa, Ő egyszerűen egy beteg lény. Nem én mondom, ki egy egyszerű jómunkásember, és akit gyakran az érzelmei vezetnek oda, hogy egyeseket idiótának nevezzen. Gizikéről hosszú évekkel ezelőtt megállapították orvosilag, hogy valami nem százas. Hozzáteszem, hogy Gizikét nem lehet besorolni sem a volt nőim, sem haver, sőt, még átlagos ismerős táborba sem, hisz Gizikével én életemben nem váltottam két mondatnál többet.

Gizike – ki egy beteg lény – egy régi cimborám húga. Valószínűleg sokkal fiatalabb, mint én, pontos kora számomra teljességgel ismeretlen. Én tizenéves koromban találkoztam vele sűrűn, mikor a haverhoz dzsaltam át bandázás céljából, és üdvözlésen kívül semmi más nem hangzott el köztünk. Minek is, hisz még talán az iskolát sem kezdte el.

Szóval, jó pár évvel ezelőtt (gy.k. jó pár év: legyen 5-6-8) a postaládámba – abba a zzigaziba, nem holmi elektronikusba – , elkezdtek szállingózni szerelmeslevelek. Színes cetliken írt pár soros, összeszedetlen gondolatok arról, hogy én vagyok a nagy Ő, és minthogy eme becses személyé avanzsáltam, ezért légyen az a jutalmam, hogy engedélyt kapok a leányszöktetésre.

Biztos láttál már bután embert kinézni a fejéből. Kimentem az utcára, körbenéztem, hogy melyik hülye cimborám akar megszopatni, hisz abban az időszakban az ilyen, vagy hasonló történetek még előfordulhattak. A levelek meg csak úgy jöttek. Tök véletlenszerű időszakban, de megjelentek, és mivel egyik barom sem köpte el magától, hogy mi a pálya, nem láttam ravaszságot, cselszövést egyik szemében sem, így hát kezdett gyanússá válni a dolog. Aztán egyszer csak Gizike arra vetemedett, hogy felfedje kilétét azzal, hogy a leveleit aláírja. Nyomozás, keresgélés, kutatás, rejtély felfedve.

Haverral beszélgetés, ki elmondta, hogy nagyon sajnálja, de Gizike gáz. Nem bírnak vele, szökik otthonról, intézetből, megy világgá, próbál elszökni a saját kicsi világába, és ne haragudjak. Nem haragudtam, nem is tudtam.

Majd pár év múlva az elektronikus postaládámba csapódtak be levelek. Szerelmesek. Gizike ismét aktivizálta magát. Tudtam mi a helyzet, megkértem szépen, hogy ezt fejezze be, mert nem szeretném megszöktetni sehonnan, a bátyjára, és családjára való tekintettel még udvarias is voltam, majd amikor nem bírta abbahagyni – mert nem bírják – akkor pofátlan mód élből átirányítottam leveleit a bátyja postafiókjába.

Telt-múlt az idő, volt még hallomásom szökésről, miegyébről, majd már lassan két éve kuss van Gizike körül.

Éjfélig. Már az e-mail címem megszerzése is rejtély volt számomra, de hogy miként jutott hozzá a telefonszámomhoz, azt nem tudom. Bár, ha jobban belegondolok, akkor publikus a szolgáltató telefonkönyvében, szóval Gizike annyira nem vesztette el realitásérzékét, hogy tudja mit, és hol kell keresnie.

És akkor döbbenten olvasom, hogy nem azt olvasom a telefonom kijelzőjén, mit nagyon szeretnék olvasni, hanem a következő szöveget:

„Szia! Gizike vagyok anyira megismernélek csak félek hogy elutasitasz kérlek ne.meg félek ha megtudjak itthon nem engedik hogy veled legyek meg hogy megismerjelek meg azt mondjak mit akarok töled mert nem tudunk miröl beszélgetni pedig te voltal az almom kérlek enged meg nagyon kérlek. nem tudom mikor tudnank telefonon beszélgetni mert félek, meg hogy félek hogy nem engedik emiat még jobban félek de ha nemet mondasz csak nekem szolj és bèkén hagylak.nem szivesen mondok le rolad. Néha rad gondolok rad vagyom de nagyon.Küldj smst”

(Csak a nevet javítottam át)

Namost az a probléma, hogy nem tudom utálni. Az a baj, hogy nagyjából tudom, hogy mit él át egy ember, mikor ilyen (jó, nem ilyen), vagy ehhez hasonló gondolatok suhannak át az agyán. És az a baj, hogy a hosszú évek során már volt nekem ilyen Gizikém, ki mondjuk még azzal is tetézte a bajt, hogy szellemileg ép volt.

Vagy negyed óráig gondolkoztam azon, hogy egyből a családjának küldjek egy levelet, vagy neki írjak. Nagyon nehéz döntés. Végülis küldtem neki egy üzenetet, miben megkértem lényem teljes elfelejtésére, és a telefonszámom törlésére. Ilyenkor az ember – a rutinos – felkészül a válaszüzenetek garmadájára, így hát kikapcsoltam a telefonom, majd beestem az ágyba.

Reggelre virradóan, telefonom bekapcsolását követően egy árva sms sem érkezet.