(avagy, hogyan kell belekönnyezni az önsajnálatba 35 évesen)
A sors, és annak az iróniája.
Mondjuk ebből a mondatból csak az iróniában hiszek, de olyan jól hangzik.
Elméletileg ma elhagytak. Gyakorlatilag csak azt lehet elhagyni, akivel együtt vagy egy kapcsolatban.
Tehát, gyakorlatilag nem.
Elméletileg fáj.
Gyakorlatilag is.
Tegnap este egy lánnyal arról beszélgettünk egy kocsmában, hogy mennyi nő van körülöttem, és ennek elkerülhetetlen következménye lesz az, hogy mindegyik szépen megtalálja a párját, kivel majd leéli életét. Én meg majd nézek ki a fejemből, hogy mennyire nem maradt mellettem senki. Ezzel és hasonló gondolatokkal zárult az egyébként elég jól sikerült este, majd hazaestem és azzal a tudattal aludtam el, hogy egy nyugis és vér unalmas vasárnapra virradok.
A reggeli ébredezést viszont egy üzenet akasztotta meg a nőtől, kivel együtt töltöttem a hétvégét, egy baromi jó hétvégét, egy nagyon jó társaságban, és gyönyörű helyeken. Megüzente, hogy biza egy palit kerülget, és úgy érzi, ő lesz az, aki biztos ponttá válik életében.
Nem értem, hogy miért nem jutottam szóhoz. Egy éve ismerjük egymást. Soha nem jöttünk össze, mégy csók sem csattant köztünk. Többet gondoltam arra, hogy nem lennénk mi jó pár, mivel neki arra van szüksége, hogy bizonyos mértékig irányítsa egy pali, utat mutasson számára az életben. Én meg olyan nőkre bukok, kik tudnak agresszívak lenni, kiállnak keményen a véleményükért, vannak határozott céljaik, és ezeket ki is mondják. Tehát sosem volt meg közöttünk az egyenlőség, mire vágyom. Mégis, valami őszinte és igaz érzések törtek fel belőlem, mikor együtt ültünk a kocsiban, és mesélte milyen ajándékot vett a vendéglátóinknak, annak a drága pici lánynak, kit imádok. Néztem, ahogy játszik vele, ahogy bebújik a kiscsaj általunk, a szoba közepére felállított sátrába és beszélgetnek, hívnak engem is magukhoz. Egyszerűen minden természetes és szép volt.
És ma rá kellett jönnöm, hogy nem rángathatom ki a farzsebemből, ha szükségem van rá. Egyszerűen továbbáll, mert tudja, nincs kettőnknek jövőnk. Nincs velem jövője. Most azt hiszem, hogy senkinek nincs. És nem tudom, hogy lesz e valaha.
Elengedtem. Kértem, hogy fogja meg a pasit, és soha vissza ne nézzen. Ha ő az igazi, akkor legyen vele annyira boldog, amennyire csak lehet.
Ezek után arra próbáltam koncentrálni, hogy visszatartsam a könnyeim.
Majd érkezett egy üzenet a drága pici lány apjától, és jött vele egy fénykép is. Azt örökítették meg, hogy a kicsi összerakta az ajándékát, mi egy őslény volt, mit sok-sok régészkedés segítségével kellett kibányászni, majd összeragasztani. És amit a nő vett, ki kilépett az életemből.
Kit soha nem akartam megbántani azzal, hogy reményeket keltsek benne közös életünkről, majd elhagyjam mint már annyi mindenkit. Ki most kilépet az életemből, és emlékeket hagyott, és egy fényképet, egy összerakható dinoszauruszról.
A show megy tovább…
…de csak holnaptól.
