És akkor ülök, és nézem őket

És álmodnak. Ott előttem. És akkor leesik. Nem, nem most esett le először. Leesik akkor, mikor látok egy különleges épületet, egy fotót, egy jól megírt weblapot, olvasok egy blogot, vagy egy könyvet, hallgatok valami csontig áthatoló zenét, nézek egy olyan mozit, miben ott szerepel a nyers való úgy, ahogy el kell mondani, ahogy csak a kivételesek tudják.

A kivételesek. Ők nem olyanok, mint mi.

Amikor ezt este kitárgyaltuk, akkor volt erre egy mondatom, mi simán az év mondata lehetne akkor, ha ezt vissza tudnám idézni pontosan. Hogy is volt?

Valahogy úgy hangzott, hogy köztünk óriási a különbség. Bár mindketten alkotunk, ki így, ki úgy, de a veleje a nem mindegy.

Én vagyok az, aki megfogja a szöget, meg a kalapácsot, azt jól bebassza a falba. Hol az egyiket, hol a másikat, ízlés dolga. Nem különbözik ez attól, mintha építőkockákkal játszanék. Viszont ti vagytok azok, kik feltalálják a szöget, meg a kalapácsot, esetleg az építőkockát. És ez a lényeg! Ez az a rohadt adottság, minek hiánya világ életemben igen fájdalmasan hatott fejlődésemre.

Annyira jól esne ilyenkor utálni, nem? Tudod, amikor a gyengeségeidet úgy próbálod magad elől is kendőzni, hogy rávetítesz valami szörnyűt arra, ki nálad jobb. S így, ebben a formában egy szintre kerültök. Természetesen csak az elkorcsosult értékrended szerint.

Áhhh, ez a vetítés sem megy. Meg irigy sem tudok lenni. De azért nem ártana valami olyan érzelemkitörés, mi néha elfeledteti azt a tényt, hogy sosem lesz belőlem egy Leonardo da Vinci, vagy egy Steve Jobs, mert érzelemkitörés nélkül kurvaszar a beismerés.

Asszem majd kitalálok valamit.

 

Addig viszont az van, hogy… szóval, egész egyszerűen kizárt, hogy én csaknem egy évet várjak a Trónok harcának harmadik évadjára. Kizárt, így hát csapjuk fel azt a könyvet!