És akkor minap megjelent Ő…

És akkor minap megjelent Ő, a vezetékek, idomok, dimenziók, méretezések anyja, sőt, királynője, kit azért nem kaptam fel, és forgattam meg vigyorogva, mert hát mégiscsak nagyobb volt a tisztelet a boldogságnál, de….

Közel a 65 évhez, miből ha egy tízest letagad, akkor sem lepődnél meg. Már akkor gyárakat tervezett, mikor a szüleim még nem is ismerték egymást, majdan 17 éve kapcsolódott össze a történetünk, miben voltak olyan szakaszok, amikor többet éjszakáztam vele, mint bármely barátnőmmel. Néztük a terveket, vártunk a hegesztőkre, teszteltük a még csak elméletben leírt, elgondolt folyamatokat, ordítottuk, hogy ÁLLJ, röhögtünk, mikor valami nem ment, fáradtam bólintottunk, hogy már ez is megy, közben sztoriztunk a megrendelt kaják mellett, párás szemmel gyászoltunk egy jó társunkat, és minden nagyon fárasztó, de közben izgalmas, és olyan igazán emberi volt.

Az utóbbi öt-hat évben feladta szakmáját, és napi 24-ben főállású ápolónő lett az anyukája, majd a férje mellett, viszont annyira rég nem találkoztunk vele, hogy most bekönyörögtük a céghez, és felpattant, bevásárolt egy rakat fagyit a két pasinak, majd megjelent.

Látnod kellet volna. A két nagypofájú, ordítozós fickó, kiknek meló közben a „kurvaanyád” a legszebb szavuk, kiknél a tiszteletet nem a pozíciók váltják ki és ezt nem is rejtik véka alá, kik csak akkor dolgoznak, ha ők is úgy gondolják hogy van értelme – de akkor igazán -, és ez a két igazi barom nagy kerek szemekkel tömik magukba a fagyit, és csak hallgatnak, vigyorognak megszeppenve, mint két nyolcéves. Mindezt délelőtt 11-től, délután 5-ig. Megállt az élet. Az irodába nem jöhetett be senki, mert kérem, nekünk itt dolgunk van, szóval mindenkinek kuss, legyen az főnök, vagy beosztott.

És hallgattunk ámulva a régi idők történeteit, elmeséltük mennyire borzalmas lett az élet nélküle, árulkodtunk az idióta, és tehetségtelen tervezőkre, miközben néha, néha ránéztem arra a baromra, kitől retteg a fél világ, és aki a végén már olyan szinten ment át álmos kis kölyökbe, hogy fel kellet nyerítettem a röhögéstől.

A világot egy picit ismét helyére zökkentette „anyu”, és ezért nem lehetünk elég hálásak neki. Kösz, hogy vagy Jutka, nélküled sokkal, de sokkal kevesebbek lennénk!