Délután meggyőztem magam arról, hogy egy rég megígért látogatásnak eleget teszek. Már az egy éves prücsök ajándéka pár napja ott van a csomagtartómban, szóval azzal sem kellett foglalkozni, így hát irány a világvége táblától kétsaroknyira lévő mézeskalácsház.
Kavicsos út, tópart, zöld gyep, hallójáratot perzselő csend. Hatalmas nagy gyermekszemek, kíváncsi, félénk érintések, tétova mozdulatok, anyahiány minden pillanatban. Jó kávé, tényleg jó, beszélgetés általánosságokról, elmerengés, ahogy a gyermek az ajándékát fedezi fel, tömi a szájába, majd elhangzik a mondat; Ő érte érdemes élni. Gondolatok, érzések, még egy pár semmitmondó mondat, és búcsúzás.
A Mór mindig megteszi kötelességét, majd elhúz a nagy büdös ködbe…
