Hallottam este a lányától, 
hogy milyen derűt váltott ki legutóbbi, célzatos posztom, minek örülök (Az örülök helyett azt írtam: őszülök. A baj az, hogy ez igaz…), de szeretnék egy pár tényt feltárni, mindezt őszinte tisztelettel.
Helyzetem korán sem oly komikus, mint ahogy ez a posztokból lejön. Úgy is mondhatnám, hogy verődök, mint egy partra vetett cet.
Lányát, kit szeretek – úgy is mondhatnám, mint az állat – kereken kettő hete nem láttam! Bár sms-ben, illetve telefonon tartjuk a kapcsolatot, de hát ezt úgy tudnám jellemezni, mintha a Góbi sivatag kellős közepén, három napja vízhiányban szenvedve, koktél könyveket találnék a homokban. Minden eszembe jutna ilyenkor, csak poén nem. Igen, elmaradnak életemben a poénok is.
Kaptam ma (már tegnap) egy levelet, mit két nagyszerű ember fogalmazott meg közösen, és miben közölték, hogy a hétvégi programunkat dobjuk át következő hétre, mivel munkára lesznek ítélve. Ebben a levélben a következő kijelentés hangzott el:
„xy javaslatára a látogatásodat áttesszük a biszexuális női párok hétvégéjére, az akcióba meghirdetjük a testeteket, az étrendet szakemberekkel állítatja neked össze, hogy legyen elég dodi (vagymiafaszom)”
Megmondom őszintén, hogy tavaly, úgy év közepén, én erre a kijelentésre ugrottam volna, mint varangy a légyre. Mert hát hazudik az a pasas, kinek fantáziájában sosem fordult meg hasonló erkölcstelenség, disznóság. Mostanra odáig jutottam, nem elég az, hogy ilyen eszembe sem jut, be sem indítja az amúgy rettentően élénk fantáziám, de még el sem tudom ütni ezt a felajánlást holmi poénnal.
Napjaim már csak arról szólnak, hogy lányát vajon mikor láthatom újra.
Köszönöm, hogy mindezt megoszthattam!
Mélységes tisztelettel!
Egy szenvedő pasi, a huszonegyedik századból
