Dilemmám van… Vajon Ede áruló?

• Áááárulóóóó! Akasszuk fel, a-ka-sszuk fel, a-ka-sszuk fel!!!
• Tömeg, csitulj! Beszéljük ezt meg!
• Pusz-tul-jon, pusz-tul-jon!!!
• HHhhhőőőőőő!!!!!

Rettentően nagy gond az, hogy nem beszélünk egymással, mert a kommunikációtól lettünk olyanok, kik együtt pattintották a tüzet a barlangban, hogy megsüssék az együtt elejtett mamutot, minek következményeként egy szép vasárnap este leszállt az első ember a holdra, amit azóta is egyesek megpróbálnak megcáfolni. A kommunikáció hiánya okozta a szent háborúkat, millió embert gázkamrákban, gombafelhőket japán fölött, tornyok leomlását a 21. század nyitányaként, és a mai Magyarországot, ahol rémületig lehet hülyíteni az embereket a hatalom megtartása érdekében.

Figyelj, ha Ede szar ember, és áruló, akkor képletesen fel kell akasztani. De közben valahogy meg is kell érteni, hogy mindezt miért, mi viszi erre, hogy ebből az ember gyermeke tanuljon, a következő generációnak ne azt adja át, hogy Ede szar, hanem hogy miként ne legyenek Edék a világban.

Hhhmmm… amúgy annyira leszarom! Rettentő sok olyan dolog van az életemben, amik megoldása egy szép jövő felé vezetne, ahol hülyén lehetne vigyorognom. Szeretnék hülyén vigyorogni. Ebbe egész egyszerűen nem férnek bele Edék, mert elviszik azt a maradék energiát, mit abba kellene fektetnem, hogy nekem jó legyen. És a prioritás én vagyok, mert ha nekem jó, akkor tudok tenni annak érdekében, hogy másnak is jó legyen, ezen állapot be nem következte esetében viszont mindenki csak bámul maga elé hülyén, és így leélni egy egész életet…

Ede közössége jó. Jó emberekből áll. Mondjuk nem ismerhetjük mindet, akiket ismerünk, azoknak is vannak hibái, de alapvetően olyan figurák, kik nem dobálják kaviccsal a repülőt, nem rágják le a kúpcserepet a tetőről, szóval jó emberek. Megbízhatóak, segítőkészek, párbeszédre hajlamosak, tehát teljesítik mindazt a minimumot, mitől azt mondod rájuk, hogy ezekkel a srácokkal akár bármit is meg tudsz csinálni, és e mellett még jól is érzed magad, bónuszként tele lesz az életed röhögéssel.

Akkor miért áruló? Vajon tényleg az? És ha igen, akkor miként juthatott el odáig?

És akkor Mózes szétválasztotta a Vörös–tengert.

Igen, szerintem az embert arra alkották, hogy tudjon szétválasztani. Akkor működsz egyensúlyban, ha szétválasztod a munkádat az otthonodtól, a családot a kocsmai bunyóktól, a hazug politikusokat a segélyszerveződésektől, a fényképeidet a megfelelni akarástól. Ha mindezeket, plusz egyet összekeversz, akkor belefulladsz, majd jönnek egyesek, és azt kívánják, akasszanak fel, te meg nem tudod, hogy mi van, te csak megvertél egy vöröskeresztest a kocsmában, mert azt mondta, Orbán politikája vezetett ahhoz, hogy neki több munkája lett.

?????????

Szerintem az áruló Edék nincsenek tudatában annak, hogy szétválasszanak, pedig szegény evolúció évmilliók óta azért izzad, azért gályázik, hogy olyan agyat fejlesszen az ember koponyájába, ami képes megbirkózni ezzel a feladattal, de folyamatosan elbukik. Nem baj, majd a következő körben…

Az áruló Edék egy élethalmazt képzelnek maguk elé, miben halványan, összemosódva keringenek más halmazok, mik olyan sérülékenyek, hogy ha oda legyezel, akkor elvesznek, szétmállanak, a nagy egészbe olvadnak. Az áruló valahogy nem képes túllendülni a saját létfenntartásán.

Ez az! Figyelj, mindjárt meg van a fonal.

A létfenntartásunk alapvető, és jókora prioritást élvez. De! Mit élünk meg annak? Létfenntartásnak érezhetjük a társadalmunk egzisztenciális ranglétráján-, munkahelyünkön-, kocsmai asztalnál-, forgalmi dugóban-, a nagyszobában a TV előtt való elhelyezkedésünk. Létfenntartó ösztönünk túlmutat a kardfogú tigris elleni harcon, hajszol arra, hogy kitűnjünk a világunkból. Itt nem számít a produktum, az érzés a lényeg. Ott üljek fent, és nézzetek fel reám, tudjátok, ÉN, VAGYOK! A tudatalattim azért harcol, hogy igazolja létezésemet, és ennek érdekében mindent feláldozok úgy, hogy nem is tudom, hogy közben pusztítok, mindent feláldozok.

Jeeeee, ezaz!

Az Edék pusztítanak maguk körül, ösztönből. Úgy hágnak át minden írott, vagy íratlan szabályt, hogy közben nem tudatosul bennük a lényeg. Lehet utálni embereket, lehet közönyösnek lenni irántuk, lehet leszarni a világot, de egy tuti, ennek végeztével magányosan, egyedül, romokat, és hullahegyeket hagyva magunk után ülni egy szeretetotthonban, kurva szar dolog lehet. Vajon egy ilyen folyamat végén – amikor minden igazi értéket elárultál – mi zajlik le az emberben? Az egész világ geci volt, és minden barátom elárult!? Vagy akkor is az adott pillanatra koncentrálunk, és szívatjuk az ápolónőt, ki a dühtől remegő szánkba nem képes belekanalazni a levest?

Ede! A barátoknál tényleg nincs fontosabb. Tudom, ez nagyon nem megy át, mert valószínűleg születésedtől fogva úgy szocializálódtál, hogy ez ne menjen át, de azért leírom. Ők azok, kik túlmutatnak mindenen. Tulajdonságuk az, hogy roppant kevés van belőlük. Ők ott vannak akkor, ha valakire rá kell támaszkodni. Velük együtt lehet örülni, társak abban, amikor épp belekívánsz halni az életbe. Tovább élnek veled, mint a szüleid, gyerekeid, vagy bárki a környezetedben, kit/kiket most roppant fontosnak érzel. Leszarhatod, de semmiképp nem árulhatod el őket!

Én nem vagyok barátkozós. Majd’ egy tucat embert vesztettem el eddig, akikről azt hittem, hogy nem Edék. De azok voltak. Áthágtak számomra szigorú szabályokat, és esetükben nincs második esély! Nem, teszek a megbocsátásra. Majd megteszi az istene, ha ebben hisz. Valószínűleg ezért sem vagyok barátkozós. A hosszú évtizedek megtanítottak arra, hogy az első pár mondatot követően eldöntsem, a velem szemben lévő lényt abban a pillanatban kukázzam az életemből, vagy adjak neki még pár mondatnyi esélyt. Nincs időm, nincs energiám arra, hogy érzelmeket, érzéseket osszak meg, majd azon pörögjek, hogy ezekkel, miként élnek vissza.

Egy pali van az életemben, akitől valahogy nem tudok elszakadni, mert egyrészt együtt nőttünk fel, másrészt… Ő mindig helyre tesz. Tudatosítja bennem, hogy semmi vagyok. Gyakorlatilag levegő. Ott voltam élete húzós pillanataiban, sírt a vállamon, amikor magányos volt, unatkozott, akkor jöttem én, akit minden pillanatban elő lehet rángatni a farzsebből, és nem kell megkérdezni tőle, hogy… Semmit nem kell megkérdezni tőle. Azt hiszem, hogy fogalma sincs, hogy ki vagyok, mit gondolok az életről, a világról, meg mindenről. Ez nem barátság, hanem egy furcsa szimbiózis. Két különböző egyed, kik egymás tulajdonságaiból táplálkoznak. Ebben én vagyok a szemeteskuka, és ő az, ki például arra serkent, hogy írjak az Edékről. És ezen egyikünk sem akar változtatni (én biztos nem!), és társulatunkból valószínűleg csak én vagyok az, ki ennek a furcsaságnak tudatában van. Én vagyok egy másik bolygóról érkezett lény, és ő a könyv, mit elő lehet venni akkor, ha a földön élő emberekről, azok viselkedésmintájáról akarok tanulni, vagy a tanultakat feleleveníteni.

Szóval, nem tudom mit tegyek Edével… Kukázzam ki, mint mindegyiket eddig? Értessem meg vele, hogy az út amin jár, az eléggé göröngyös mindazoknak, akiket rángat maga után? Ha tényleg az, akinek mondják – mert ugyebár önmagadnak kell megélni a hamisságot akkor, ha dühből valaki nyakára akarod tenni a kötelet, egyébként csak idióta lázadó tömeg vagy, ki megy a nagy vezér szavára – akkor vajon megváltoztatható-e az ember, és nem veszel egy totálisan értelmetlen, totálisan felesleges, és amúgy megonthatatlan konfliktust a válladra, amire amúgy egyáltalában nincs szükséged?!

Dilemma….