Dilemma. Amikor nem akarsz sztorizni a szaros életedről, mert töktotál eltörpül amellett, hogy …. – egy nem disztópikus poszt

Ebbe a posztba múlthét szombaton kezdtem bele. Kaptam egy videó ajánlást, amiben a főhősünk felvetette azt a dilemmát, hogy most jó, és izgalmas dolgokat kellene megosztania a világgal, csakhogy a világ épp most sodródik bele egy olyan sztoriba, amiből senki nem látja a kijáratot, és miként jön most ő ahhoz, hogy…

Egész héten hallom, olvasom azokról, azoktól a hősöktől a történeteket, akik most ebben az országban arra áldozzák az életüket, hogy segítsenek. Tegnap este egy cimbora sírta el magát csaknem, amikor őt is személyesen érintette a háborúból menekülők sorsa. Európában háború van. 77 év után ismét. A velem egykorú pasik pár száz kilométerrel arrébb fegyverrel a kezükben keresnek fedezékeket, védik az országukat, mentik a családjukat. Emberek fegyver nélkül állnak ki az orosz katonákkal szemben, újságírókat, filmeseket ölnek az utcán.

Mindeközben levehettük azt a kibaszott maszkot, azon töprengünk, hogy mennyi idő alatt áll helyre, vagy helyre áll e egyáltalán a világ a pandémia után, az országunk szabad választásos történelmének legizgalmasabb időszakában kéne lennünk, majd jön pár orosz elmebeteg, és még jobban szétbassza a világunkat. Január óta cca. 12%-al kevesebbet ér a fizetésem, a benzin egy nap alatt cca. 170 forintot emelkedett, a kormányunk minden idők legnagyobb pénzszórásába kezdett a választások miatt, és ha elemeznéd a jelenlegi világot, akkor elkezdesz annak drukkolni, hogy ők nyerjék meg a választást, mert ezt a szart megörökölni bárkinek, az egyenlő a bukással.

A sztori margójára: Apámék 90 októberében 56 forintos benzin miatt zárták le az egész tetves országot.

Ebben a helyzetben ugyan mi a faszról posztolnál? 

Két hete, egy izéében ülünk össze szívemnek nagyon kedves, és rég nem látott barátokkal. Mindjárt megkaptam – tök jogosan – hogy mennyire szarul nézek ki, amiről tudnék írni, meg arról is, ahogy a Dohány utcai Zsinagóga melletti bérház egyik bazi nagy szobájában feküdtem egy bazi nagy, és kényelmes szőnyegen, és hónapok óta nem voltak olyan nyugis perceim, mint akkor. Írjam, hogy fél évet vártam egy telefonra, ami annyiba kerül, amennyit az országunkban élők egyötödének éves jövedelme, így nem kellett 600 ezret kifizetni egy halszemoptikára, elég volt 70 rongy is? Mesélhetnék a kínai legókról, meg arról, mennyire elveheti a gyerek kedvét a kreatívtól az, ha az eszköze hozzá egy hulladék, és kell azért meló ahhoz, hogy visszahozd a hatévest emiatt az életbe. Jahkérem, és megszűnt a torta.hu, azokkal a kurvajó krémeseivel egyetemben, de van jegyem Itáliába, és Kapolcsra is.

Tényleg, ezek valóban kibaszottul fontos dolgok akkor, amikor most éjszaka is jönnek át a menekültek a magyar, román, szlovák, lengyel határokon, és nagy részüknek fogalma sincs hol fog felébredni reggel?

Hány kilométerben mérik az együttérzést?

Egy nap megjelenik egy politikai, vallási erő a Közel-Keleten, Afrikában, Ázsiában, és szétbassza az egész világot. Minden, mindenre hatással van. Országhatárok már csak a történelemkönyvekben, meg a radikális, vagy ahhoz közeli, nagy „partióta” fejekben vannak.

Ezt a patriótát nem véletlen raktam idézőjelbe, mert sokan a jobboldali eszmékkel azonosítják, amit kurvára kikérek magamnak. Ezt a szót senki nem állíthatja oldalakra!

Szóval a minap épp kerítéseket építettünk azok előtt, akik világát vagy egy radikális vallási csoport, esetleg saját vezetőik, vagy épp az oroszok bombázták szarrá. Embert próbáló hónapok alatt jutottak el a határainkig, majd elkezdtünk kerítéseket építeni – mert már ciki volt, hogy HírTV-s picsák gáncsoljanak el menekülő gyerekeket a pusztában – és a menekültekre pedig kormányzati kampányt. milliárdokért. A liberális mellett megszületett az új ellenség, a migráns, akit lehet gyűlölni. Fasza!

„Tegnap” megnyílt minden a menekültek előtt, és akkor felteszem a kérdést, hogy mi a különbség a két képen?

Igen, beszélnem kell erről a képről. Ők nem jókedvükben hagyják el az országukat, városaikat, falvaikat, házukat, gyökereiket. Kijev tőlem 1128, Damaszkusz 2827 kilométerre van. Az egyik vallási hovatartozásban: 89%-a muszlim (79% szunnita, 7% alavita, 2% drúz, 1% síita), 10%-a keresztény (55-60%-a ortodox hitű, 15-20% pedig katolikus). A másik: 39,8%-a ukrán ortodox egyházba-, 29,4%-a ukrán görögkatolikus egyházba-, 14,1%-a ukrán autokefál ortodox egyházba húz, 2,8% protestáns, 2,4% római katolikus, 1,7% muszlim, 0,6% izraelita. Mindkettőt leszarom, ateista vagyok a végletekig! De ha kéne választanom egyistenhitű vallást, akkor inkább szólítanám úgy, hogy Allah, már csak a történelem miatt… nem, a tudomány miatt, mert ha nem lettek volna okos iszlám vezetők e bolygón, akkor fingom nincs mit írnánk a nulla helyett, hogy hajóznánk, vagy milyen lencsét használnék a fényképezőgépjeimben, és amúgy a komplett tudományban hol tartanánk, ha ők nem gyűjtöttek volna össze mindent a mindenhonnan…

Tehát, az együttérzést és a közönyt 1699 kilométer választja el egymástól? 

Merthogy minden „védelmet” feloldottunk, amit azért hoztunk, hogy a „hazánkat megmentsük” a menekült áradattól. Milliárdokat költöttünk arra, hogy az emberek tudatalattijába beégessük, ha látsz egy barna bőrt, valaki idegen nyelven szól hozzád, az ellenség, ki el akarja pusztítani vallásod, néped, múltad és jövőd. Nem tudom. Dolgokat nem értek. Illetve, politikailag igen, és le tudom vezetni az egyenletet, csak azt nem értem, hogy aki eddig betelefonált a yardra, mert látott három arábiai srácot sétálni a főutcán, akkor az most hogy viseltetik? Mi a határ? Mi a vízválasztó? Mennyivel jobb ember az, aki egy kerítéssel, vagy aki öt kerítéssel távolabbról érkezik?

És igen, nem kell mondanod – ezt már megkaptam ilyen pillanatokban – nem veheted magadra a világ összes nyűgjét, mert kb. nincs olyan posztom, ami olyan időpontban íródott volna, amikor valaki ne halt volna bele abba, hogy az valakinek a vélt, vagy valós érdekét szolgálná. De kurvára komolyan elgondolkozik az ember gyermeke, hogy mi a lófaszt is csinál, miért nem boldog a világ minden percében, hiszen hol van a nyűgje azokhoz képest, akik épp ebben a pillanatban vesztik el egész életük…

Verdikt:

Kurvára túlélésre játszom már lassan egy éve, de kurvára semmit nem jelent ez azokhoz a hősökhöz képest, akik most a határokon vannak, vagy bárhogy másképp segítenek a menekülteken. Ti pont olyanok vagytok, mint azok, aki 174 éve elindultak Táncsics kiszabadítására, akik a második világégésben zsidókat bújtattatok, akik 66 éve orosz tankokra dobáltatok benzines palackokat, vagy akik a mindennapjainkban arra tették fel az életüket, hogy segítsenek az elesetteknek. És ilyenkor kurvára kussolnom kell, és szégyellni magam, hogy nem vagyok ott!